4. Rózsaszín köd

EDWARD KÜLÖNLEGESNEK TARTOTT; legalábbis minden szava erről árulkodott. De én képtelen voltam az Ő szemével látni magam. Az ügyetlen, csetlő–botló emberlányt…

Semmi sem fogható hozzád – ismételtem el gondolatban az előbbi kijelentését, mialatt elhúztam a számat. Persze, ez nem kerülhette el csalhatatlan figyelmét.

– Nem hiszel nekem, igaz? – mormolta lágyan, összeszűkítve aranyszín szemeit, gyanakvó pillantást vetve rám.

– Nem, nem igazán – vallottam be keserűen.

– Bella! – sóhajtotta. – Te teljesen rosszul látod magad! – simított végig hűvös kézfejével az arcomon. – De nekem még a sasénál is jobb a szemem – folytatta huncut mosollyal tökéletes arcán.

– De valami, úgy tűnik, mégis elhomályosíthatta a látásodat – dacoskodtam. – Biztos a szemedbe ment egy kis por – vontam vállat.

– Hmm. Nem hiszem. Habár… – kezdett gyönyörű arcával közelíteni az enyém felé – …a rózsaszín köd sok mindenre képes – mormolta.

– Rózsaszín köd? – értetlenkedtem.

– Igen – vont vállat. – Úgy tudom, ez a szerelem fő mellékhatása – folytatta komolyan.

Zavartan felnevettem.

– Lehet, hogy Te is ezért nem ismered fel bennem a veszélyes ragadozót – hajolt lassan még közelebb hozzám.

Édes lehelete elbódított. Mélyen beszívtam a csodás illatot. – Az meglehet – motyogtam kábultan. – Úgy látszik, egyikünk sem valami éleslátó – mosolyodtam el halványan, és az alattunk elterülő pléd mintázatát kezdtem tanulmányozni.

Edward az állam alá nyúlt a mutatóujjával, majd gyengéden felemelte a fejem. Lesütöttem a szemem, a szívem vad vágtába kezdett a mellkasomban, és éreztem, hogy az arcomba tódul a vérem.

– Nézz rám, Kedvesem! – kérte selymes, éneklő hangján.

Erőt véve a zavaromon, ráemeltem a tekintetem.

– Tudod… – suttogta. – Nekem éleslátó a második nevem – somolygott.

Nem adta fel. – Tényleg? – húztam össze a szemöldököm. – Érdekes. Én Anthonyra emlékeztem.

– Igen. Az Anthony éleslátót jelent. Nem is tudtad? – kérdezte csodálkozva.

– Akkor a Marie meg ügyetlent – mondtam fanyarul.

Edward felnevetett.

– Téged aztán nem könnyű meggyőzni – csóválta meg a fejét, a hangjában még ott bujkált az előbbi nevetés.

– Hát, nem – hagytam rá. – Makacs vagyok, emlékszel?

– Igen, halványan rémlik – sóhajtotta. – Ideje indulni. Charlie nemsokára hazaér – simított végig ismét az arcomon.

Hűs ajkait lágyan az enyémekhez érintette, a szívem kihagyott egy pillanatra, és elállt a lélegzetem. Az agyam józanabbik része figyelmeztetett, hogy el kellene húzódnom tőle, de a csókjaira mindennél jobban vágyakozó része megakadályozott ebben. Azt hiszem, ez a rész győzedelmeskedett. A karjaim önálló életre keltek, vadul visszacsókoltam, ujjaimat a hajába fűzve, másik kezemmel közelebb húzva magamhoz.

– Öhm. – Edward fájdalmasan felnyögött.

Gyengéden a vállamra helyezte hűvös kezét, és lassan távolabb tolt magától. Felsóhajtottam. Annyira szerettem volna igazán megcsókolni. De persze tudtam, hogy miért nem lehet, és nem hibáztattam miatta. Hiszen nem tehetett róla. Mégiscsak ember vagyok, különlegesen finom aromájú vérrel.

Edward rám villantotta félmosolyát, majd villámgyorsan eltűnt mellőlem. Meresztgettem a szemem, de a fényviszonyok nem könnyítették meg a dolgomat. Mire feleszméltem, a pléden már semmi nyoma nem volt a piknikünknek. Edward előttem állt, kezében a hatalmas utazótáskával.

– Mehetünk, hölgyem? – nyújtotta felém a karját.

Belekapaszkodtam, majd feltápászkodtam a plédről. Villámgyorsan azt is elcsomagolta, majd a karjába kapott. Időm sem volt feleszmélni, már az erdőben rohantunk, és én erősen lehunytam a szemem. Nem szerettem volna, ha a pikniken eltöltött ebédem Edward ingén landolna. Irtó megalázó lenne.

Szerencsére nem ez történt. Pillanatok alatt hazaértünk.

– Kinyithatod a szemed, Kedvesem! – suttogta a fülemhez hajolva. – Megérkeztünk.

Engedelmeskedtem, majd körbepillantottam. Edward az előszobában állt, velem és az utazótáskával a kezében. Miután letette, engem is a lábaimra állított. Rám mosolygott, aztán már csak egy fénycsóvát láttam cikázni a lakásban.

– Mindent elrendeztem – jelentette ki, mikor újra megállt előttem.

– A virágok? – kérdeztem ijedten.

– A szobádban – hadarta. – Az étel a hűtőben, a virágok vázában – mormolta, lassan felém hajolva, miközben kézfejével gyengéden végigsimított az arcomon.

A szívem újra kihagyott egy másodpercre. A légzésem felgyorsult, az arcom égett.

– Charlie most fordult be a sarkon – hallgatózott, fejét a hang irányába fordítva. – Ha elaludt, visszajövök – nézett a szemembe szelíd tekintettel.

Csalódottan bólintottam. Edward elmosolyodott, majd ajkaival megfontolt játékba kezdett az enyémeken.

– Mennem kell – mormolta a számnak.

Ott álltam, ajkaimat csókra tátva, de Ő már eltűnt. Utáltam, mikor ezt csinálta. Elég idiótán festhettem: mintha a levegővel csókolóznék. Vadul kifújtam a levegőt. A rendőrautó ekkor valóban leparkolt a feljárón. Bebotorkáltam a konyhába, és kipakoltam a hűtőből a piknik maradékát.

– Szia, Bells! – kiabálta Charlie, miközben ugrálva próbált megszabadulni a csizmájától az előszobában.

– Szia, Apu! – kiáltottam vissza.

– Milyen napod volt? – érdeklődött, majd letelepedett a szokásos helyére az asztalnál.

– Tökéletes – motyogtam magam elé.

– Na, és mi a vacsi? – kérdezte lelkesen, meghallva a mikro búgását. – Farkas éhes vagyok!

– Akkor jó – mosolyogtam, miközben felé fordultam, a kezemben egy tányérral a délutáni ételkölteményből.

– Mi a…? – kerekedtek ki a szemei.

– Edward ma elvitt piknikezni – vágtam a szavába. – Ő készítette – …gondolom – tettem hozzá magamban, mert valójában fogalmam sem volt, hogy ki sütötte az omlós csirkét és készítette az isteni krumplipürét, a mennyei áfonyaszószt, a tiramisuról már nem is beszélve.

– Úriember, és még főzni is tud – jelentette ki Charlie elismerően. – Becsüld meg, Bells! – figyelmeztetett, miközben leraktam elé a tányérnyi finomságot.

– Meg fogom – ígértem. – Apu, én most elmegyek lefeküdni, elég mozgalmas napom volt – vallottam be a féligazságot. Valójában alig vártam, hogy a szobámban lehessek.

– Oké – adta Charlie a beleegyezését teli szájjal.

– A pulton ott van a sütemény, vágtam neked egy szeletet. Jó éjszakát, Apu! – kiabáltam még vissza a lépcsőn bicegve.

– Sütemény? – hitetlenkedett. – Rendben. Jó éjt, Bells!

A szobámba érve körül se néztem. Felkaptam a piperecuccom meg a pizsamám, és sietősen, amennyire a gipszem lehetővé tette, berontottam a fürdőszobába. A készülődés elég ügyetlenre sikeredett; fogalmam sincs, miért rohantam úgy, hiszen Edward csak akkor jön vissza, ha Charlie már elaludt.

Pont a pizsamámat kaptam magamra, amikor meghallottam, hogy Charlie feljött az emeletre.

Visszatérve a szobámba felkapcsoltam az olvasólámpát. A csokor bíborvörös rózsa a baloldali éjjeliszekrényemen pompázott, és egy szál a párnámon pihent.

Bizonytalan léptekkel közelítettem az ágy felé, majd letelepedtem rá, kezembe véve a gyönyörű virágot. Mélyen beleszagoltam, és egy pillanatra a gondolataimba merültem. Ekkor meghallottam az ablak nyikorgását, de mire a hang irányába fordultam volna, már éreztem, hogy az ágy besüpped közvetlenül előttem. Edward velem szemben ült, és szelíd tekintettel az arcomat fürkészte.

– Túl gyors vagy – durcáskodtam. – Várj, amíg az agyam utoléri a szemem – morogtam.

– Rendben – nevetett. – Vajon – sandított rám – ebben is túl gyors vagyok? – érdeklődött, miközben lassan felém hajolt és tökéletes száját az enyémre nyomta.

– Nem – válaszoltam kábultan. – Ebben tökéletes a tempó – motyogtam.

– Akkor jó – sóhajtotta, miközben ajkaival az enyémeket ízlelgette, majd lecsúsztatta őket a nyakamra.

A szívem, azt hittem, menten átszakítja a mellkasomat. Vadul ziháltam, miközben eszemet vesztve kaptam Edward után. Karjaimmal körülöleltem, az ujjaimat bronzvörös hajába fűztem.

– Ejnye, Bella! – kuncogott az ajkamon. – Légy jó!

– Könnyű azt mondani – durcáskodtam, miközben elhúzódtam tőle, karjaimat a mellkasom előtt összefonva.

Edward felnevetett. – Rendben. Elismerem, hogy nekem sem megy éppen könnyen, hogy eltoljalak magamtól – vallotta be. – De nem lenne jó, ha végül… – halt el a hangja.

– …megharapnál – fejeztem be motyogva az előbbi gondolatát.

– Öhm – borzadt el a gondolattól.

– De én ezt szeretném – suttogtam alig hallhatóan magam elé, és a könnyeim potyogni kezdtek.

– Bella! – emelte fel hűvös kezével a fejemet. A hangja gondterhelt volt. – Nem tehetem. Kérlek, próbáld megérteni! – mondta esdeklően.

– Nem értem… – csóváltam meg a fejemet, a sírástól elcsuklott a hangom.

– Kérlek, ne beszéljünk erről! – könyörgött.

Megadóan a mellkasára hajtottam a fejemet, és zokogni kezdtem.

– Sajnálom – simogatta a hajamat. – Nem akartalak megbántani – sóhajtotta.

Ebben a kérdésben hajthatatlan volt, és én nem értettem az okát. Fájt, hogy nem akar engem az örökkévalóságban is társának. – De nem vagyok hajlandó feladni! Nem ismer még engem! Nekem Ő kell! A kedvéért bármiről képes vagyok lemondani, csak vele lehessek…

– Én is sajnálom – sóhajtottam egy ásítás kíséretében, majd átadtam magam az álomvilágnak. Még hallottam, ahogy Edward dúdolni kezd, aztán minden elcsendesült.

Álmomban rózsaszín köd vett körül, amitől semmit sem láttam. Körbefordultam, de mindent betakart a ködfátyol. Egyszer csak egy alak kezdett kirajzolódni előttem. Edward lépett elő a felhőből. Tökéletes arcán ott ült a kedvenc félmosolyom. Felém nyújtotta a karját, majd mikor belekapaszkodtam, szorosan magához húzott, ajkait az enyémekre nyomva, és velem forogni kezdett a világ. Szárnyaltam a boldogságtól, ahogy megéreztem tökéletes Adoniszom hűvös csókját…

3. Piknik

EDWARD HIRTELEN MEGTORPANT; pár pillanat múlva már tudtam, miért: megérkeztünk. A lágy, májusi szél hihetetlen virágillat orgiával ajándékozott meg, versenyre kelve Edward édes esszenciájával. Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam is ezt a pazar illatkavalkádot, de megérezve szándékomat, gyorsan tiltakozni kezdett.

– Ne! – szólt rám kissé erélyesen. – Ne nyisd ki a szemed, Kedvesem! – kért lágyabban.

Felsóhajtottam. – Mi ez az egész? Miért ne nyissam ki a szemem? Hiszen nagyon is tisztában vagyok vele, hogy hol vagyunk.

Habár nehezemre esett, engedelmeskedtem. Edward a lábaimra állított, és előzékenyen megvárta, míg visszanyerem az igencsak labilis egyensúlyom.

– Ne less! – suttogta, arcát milliméterek választhatták csak el az enyémtől, mert édes leheletének illata olyan erőteljes volt, hogy megszédültem.

Felkuncogott. Éreztem egy gyenge szellőt, aztán semmi. Egyetlen hang vagy fuvallat sem… csak ez az őrjítő várakozás… Próbáltam hallgatózni, de sikertelenül. Edward olyan nesztelenül tevékenykedett, hogy – bármiben is sántikált – nem tudtam rájönni, mi ez az egész. Nem tudom, mennyi időt állhattam ott – egyik lábamról a másikra áthelyezve a testsúlyomat –, de olyan volt, mintha órák teltek volna el.

Újra megéreztem a gyenge szellőt az arcomon, és az érzékeimet betöltötte Edward édes illata.

– Most már kinyithatod! – adta meg az engedélyt gyönyörű, bársonyos hangján.

A pilláim azonnal felpattantak. Nagyokat pislogtam, erősen összeszorítva a szemeimet. Nem voltam biztos benne, hogy jól látok, hogy jól érzékelem a valóságot. A rétünk szélén álltam, Edward mellettem egy fának támaszkodott karba tett kézzel, és az arcán kaján vigyor ült. – Tetszik? – kérdezte reménykedve.

Még, hogy tetszik-e? Az nem kifejezés!

– Ez gyönyörű – akartam kiabálni és a nyakába ugrani, de csak remegő hangon suttogtam.

A rétünk közepén leterített pléd felső sarkában, a temérdek étel gyűrűjében, egy virágos anyaggal körbeszegett piknikes kosár állt, tele gyönyörű mélybíbor színű rózsákkal. Legalábbis én úgy véltem, hogy a letakart, kör alakú fémtálcákon emberi étel lehet.

– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott – szabadkozott. – De haza is kellett mennem.

Mi? Itt hagyott egyedül? Nem véletlenül éreztem olyan rosszul magam az előbb. Na, ezért még számolok vele! – fortyogtam magamban, de valahogy egyáltalán nem éreztem, hogy igazán dühös lennék rá.

– Miért? – kérdeztem, felhúzva a szemöldököm.

– Valamit nem vettem számításba – vont vállat.

Nem firtattam tovább, hogy mi volt az, amiről megfeledkezhetett. Ő, akinek tökéletes a memóriája. Már nagyon szerettem volna közelebb menni a csodás illúzióhoz.

Edward a vállával ellökte magát a fától, és odalépett hozzám.

– Hölgyem! – ajánlotta fel a karját, amibe én készségesen belekapaszkodtam.

A tekintetem a rögtönzött piknik és Edward között pásztázott. Alig tudom elhinni. Hogyan rendelhet a sors egy ilyen csodálatos lényt egy átlagos emberlány mellé?

Letelepedtem a pléd szélére. Mire elhelyezkedtem, Edward a másik oldalon már, jobb könyökén támaszkodva, lezserül leheveredett. Csillogó szemeit rám szegezte.

Néztem a csodaszép virágokat, amelyek vörös színét felerősítette a napfény. Aztán a pillantásom a gyönyörű Adoniszomra tévedt. Most már volt lehetőségem alaposan szemügyre venni. Bár ne tettem volna!

Az inge végig kigombolva, tökéletes, krétafehér mellkasa és hasizmai gyémántként csillogtak, és az arca… A látvány leírhatatlan. A kedvenc félmosolyom ott ült érzéki ajkai szegletében, szemében a folyékony arany mintha csak hívogatna, hogy ugorjak bele, és a vonásaiból áradó szikrák, mintha bennem szikráztak volna. Összeszorult a mellkasom, miközben a szívem vadul dübörgött.

Nagyot sóhajtottam.

– Mi a baj, Kedvesem? – kérdezte Edward aggodalmasan. – Elfelejtettem valamit?

– Nem, nem – hadartam. – Minden tökéletes. Csak… én nem – húztam el a számat.

Annyira szíven ütött, hogy én mennyire nem illek bele ebbe a képbe. Valaki meglátna kettőnket lefestve – mint egy párt –, azt gondolná, hogy a festőnek épp rossz napja volt, mikor engem vetett vászonra egy tökéletes Adonisz mellé.

– Te csodálatos vagy – mormolta, és áthajolt a rózsacsokor felett.

Ajkai ismét olyan közel kerültek az enyémekhez, mint reggel a konyhában. Elakadt a lélegzetem. Beletúrt a hajamba, és hűvös kezét a tarkómra helyezte. Most nem borzongtam meg, ahogy szoktam. A forksi időjáráshoz képest különösen jó idő volt. Biztosra vettem, hogy Alice előre jelezte Edwardnak mindezt és neki elég ideje volt kifundálni a mai napra vonatkozó terveit.

Igen, terveit! Tudom, hogy ma még érni fog pár váratlan meglepetés, persze jó értelemben. De akkor sem szeretem a meglepetéseket, főleg attól a személytől nem, akinek nincs mivel viszonoznom… Mit adhatnék én Edwardnak? A vérem lenne az egyetlen ajándék, ami neki azt jelentené, amit nekem az Ő közelsége.

Lassan közelítettek ajkai az enyémek felé…

– Nehogy megint eljátszd itt velem, amit reggel! – fakadtam ki, kicsit jobban is, mint kellett volna.

– Miért ne? – suttogta énekelve, hangjában csöppnyi ugratással.

– Csak – durcáskodtam.

– És ha mégis eljátszom, akkor mit fogsz tenni? – érdeklődött mosolyogva.

Rögtön tudta, mire gondolok; ehhez nem volt szüksége a gondolatolvasó képességére.

– Hazamegyek – jelentettem ki dacosan.

Hátravetett fejjel olyan hangosan kacagott, hogy visszhangzott az erdő. Már azt vártam, mikor kezd el a földön fetrengeni a nevetéstől. Nem mozdultam, vártam, amíg elmúlik a nevetőgörcse, ha egyáltalán egy vámpírnak lehet olyanja.

Edward a szájához emelte az öklét, és megköszörülte a torkát. Igyekezett rendezni az arcvonásait, de a bamba vigyort képtelen volt letörölni a képéről.

– Edward! – mondtam ki a nevét fenyegető éllel a hangomban. – El sem hiszem, hogy több mint száz éves. Most pont olyan, mint egy éretlen kamaszfiú. A fenébe is! Hogy nekem pont egy vámpírba kellett beleszeretnem, pedig most megkapná tőlem a magáét! Jól ellátnám a baját, annyi szent! – Majd’ felrobbantam dühömben. – Jó, lehet, ha én lennék a vámpír, és Ő az ember, akkor én is kisded játékokba kezdenék vele. De nem! Mert ez annyira gyerekes.

– Igen? – énekelte.

Nem tudom, hogy mennyire vághattam durcás képet és mennyire volt szúrós a tekintetem, de igyekeztem minél mérgesebben nézni Edwardra. Ajkai ismét közeledni kezdtek az enyémek felé, lassan, megint milliméterről milliméterre…

– Azért én tennék egy próbát – suttogta lágyan, tekintetével rabul ejtve az enyémet, mikor először vált mozdulatlanná.

Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam. Majd újra a szemébe néztem, és vártam érzékeim szikrázó robbanását. A szívem minden egyes dobbanásnál át akarta szakítani a mellkasomat. Úgy dübörgött, mintha attól félne, hogy ez az utolsó alkalma rá. Egyre erőteljesebben zakatolt, már a fülemben lüktetett, s amikor ajkai végre megérintették az enyémeket, mintha csak az eszemet vesztettem volna. Vadul visszacsókoltam, ujjaimat mohón a hajába fűzve. Edward fájdalmasan felnyögött, és egy fintor kíséretében eltolt magától.

Csalódott voltam. Nagyon csalódott, mert akartam a csókjait, az érintését, hogy átadhassam magam a szenvedélynek és a szerelemnek, ami a szívemben zakatol.

Ha átváltoztatna, ha nem tiltakozna ennyire ellene, ha… De az is lehet, hogy úgy már nem lennék érdekes számára. Gyönyörű lennék – pont mint Ő –, ez igaz, de nem dübörögne a vérem, nem verne vadul a szívem, ha megérint. Lehet, hogy csak ezért van velem. – Visszhangoztak a gondolatok a fejemben, és a könnyeim visszafoghatatlanul potyogni kezdtek. Lehajtottam a fejem, és átadtam magam a bánatnak.

– Sajnálom – suttogta Edward fájdalommal teli hangon, miközben végigsimított az arcomon, letörölve a könnyeimet.

– Nem tehetsz róla – motyogtam, és valóban így is gondoltam.

Kettőnk közül én voltam az, aki bármiről is tehetett. Az idióta balszerencsémről, ami úgy kísért, mint egy sötét árnyék. Én voltam az, aki bajt hozott a Cullen-családra, aki egyfolytában veszélybe került, akit állandóan csak vigyázni, mindig védeni kellett.

Edward, amikor a kórházban felébredtem, el akart hagyni, meg akart óvni. Csak arra nem jött rá, hogy nem tud, mert én vonzom a bajt, mint a mágnes. Olyan vagyok, mint a legborzalmasabb természeti katasztrófa.

– Kedvesem? – csendült a fülembe gyönyörű hangja.

– Köszönöm – suttogtam.

– Ez azt jelenti, hogy örülsz a meglepetésnek? – kérdezte reménykedve.

Újra megéreztem hűvös tenyerét az arcomon.

– Azt – vontam vállat, miközben félénken kinyitottam a szemeimet; a könnyek még mindig marták őket.

– Örülök – mosolygott, miközben az én tekintetem elveszett a lassan folydogáló aranyfolyamban.

Mialatt Edward leemelte a fémtálcák tetejét és elém tárult a temérdek étel – ami mind énrám várt, hogy elpusztítsam –, az előbbi eszmefuttatásom még ott égett a gondolataimban.

A sült csirke, az áfonyamártás és a krumplipüré isteni volt. Bár egy idő után úgy éreztem, hogy menten szétpukkadok. De természetesen még csak ekkor következett a java: a desszert. A tiramisuból Edward egy egész tálcányit hozott.

– Öhm – nyögtem, amikor megláttam. – Ezt nem fogom tudni mind megenni.

– Buta Bella! – csóválta meg a fejét vigyorogva. – Nem gondolod komolyan, hogy ezt mind meg akarom etetni veled, ugye? – kérdezte, kikérve magának a feltételezést. – A maradékot hazavisszük – vont vállat.

Kezébe vett egy villát, és a szám felé közelített egy falatot a mennyei édességből. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves gyerek, ahogy a bálon is, mikor a lábaira emelve táncoltatott meg.

Pár falat után a szervezetem megkondította azt a bizonyos vészharangot, és talán még a „TELE!” felirat is megvillant a szemeimben.

– Azt hiszem, nem bírok többet – szabadkoztam, kezemmel eltolva a szám elől a következő falatot.

– Jól laktál? – kérdezte atyáskodóan.

Kezdett olyan érzésem lenni, hogy halálra akar etetni. Fel akar hizlalni, mint Jancsit a gonosz banya, mielőtt…

– Igen – mondtam durcásan. – Úgy érzem magam, mint aki most terített le egy tucat hegyi oroszlánt.

Azt már régóta tudtam, hogy a családjában mindenkinek van kedvenc fogása a „vega diétában”, az övé a puma volt.

Edward ismét hangos nevetésben tört ki.

– Oké – morogtam. – Ezek szerint a vámpírok is képesek nevetőgörcsöt kapni – állapítottam meg.

– Hát, amelyik ismer téged, az biztosan – kacagott tovább vidáman.

– Akkor nem csak te vagy veszélyes énrám – mosolyodtam el ezen a gondolaton.

Edward kérdőn nézett rám, azzal a „rendkívül bosszantó, hogy nem látom a gondolataid” pillantással.

– Úgy tudom, abba bele is lehet halni – mondtam ravaszul vigyorogva.

– Hát persze! – hagyta rám, és ismét kuncogni kezdett.

A szemeim majd leragadtak. Egyszerűen képtelen voltam nyitva tartani őket.

– Aludj, Kedvesem! – mormolta a fülembe, miközben óvatosan a plédre fektetett.

Még hallottam, ahogy selymes énekhangján dúdolni kezdi az altatódalomat, de a dallam egyre távolibbnak hatott, amíg végül teljesen el nem hallgatott.

Megborzongtam, ahogy a hűvös forksi szellő átjárta a testemet. Nagyot nyújtózkodtam, és kinyitottam a szemeimet. Edward mellettem feküdt, karjai a feje alatt összefonva. A lenyugvó nap sugarai halvány, tompa fényű csillogásba vonták hibátlan Adonisz testét. Nemes szépségű, mint egy ókori márványszobor.

– Ismét alkonyat van… – mormolta, majd felém villantotta gyönyörű félmosolyát.

– Igen, és véget ért egy újabb tökéletes napom… Veled – bosszankodtam, miközben elhúztam a számat.

Edward elmosolyodott. Válaszként az előbbi kijelentésemre feltámaszkodott, majd fölém hajolt. Elakadt a lélegzetem. Az izzóan vöröslő napkorong sugarai csodálatos fényjátékba kezdtek krétafehér bőrén; minden apró mozdulatára válaszként hullámzó gyémántzuhatagot varázsoltak. Úgy hatott, mint egy isten, aki az Olümposzról lépett le.

Lassan közelíteni kezdett tökéletes arcával az enyém felé, majd hűvös ajkait lágyan az enyémekhez érintette. Egy megfontolt mozdulattal átkaroltam a nyakát, mialatt a szívem ismét vad ütemet diktált. Lehunytam a szemem, belefeledkezve ajkaink finom játékába.

– Számomra is az volt – vallotta be halkan az ajkaimnak.

– Ennek örülök – suttogtam.

Edward megszakította a csókunkat, majd – távolabb hajolva tőlem – mélyen a szemembe nézett. Arca pár centire volt az enyémtől.

– Semmi sem fogható hozzád – simított végig lágyan az arcomon. A hangjában meghatottság csendült.

Mint mindig, most sem voltam képes ezt elhinni neki.

2. Reggeli móka

NAGYOT NYÚJTÓZKODTAM, és úgy éreztem, hogy az ép lábam menten leszakad. Égő fájdalom nyílalt belé, olyan volt, mintha ezernyi tű fúródott volna a csontjaimba. Jéggé fagyott a lábam.

– Hmmmmmm – nyújtózkodtam ismét. A fájdalom már nem volt annyira éles.

Fél szemmel körbekukucskáltam a szobámban. Edward féloldalasan feküdt mellettem, egyik kezével a fejét támasztotta, a másikkal végigsimított az arcomon. Megborzongtam hideg érintésétől.

– Jó reggelt, álomszuszék! – mondta lágyan, és az ajka szegletében megjelent jellegzetes mosolya.

Látványosan dideregni kezdtem.

– Jó reggelt! – A fogaim vacogtak, miközben kiejtettem a szavakat.

– Fázol, Kedvesem? – kérdezte Edward. A hangja tele volt aggodalommal, ahogy végignézett rajtam. – Jaj, Bella! Ne haragudj! Nem vettem észre – mondta bocsánatkérően.

Felemeltem a takarót, hogy megnézzem, mégis miről beszél, de ő gyorsabb volt, és visszaszorította rám az anyagot. Kérdőn néztem fel rá.

– A lábad teljesen elkékült – mondta bűnbánóan, összeszűkítve a szemeit.

Mindenhol gondosan betakargatott, majd kiviharzott a szobából. Csak egy elmosódó fénycsóvát láttam utána. Egy pléddel tért vissza. Hát persze! Már biztosan minden szegletét ismeri a háznak.

A pokrócot is rám terítette, majd visszafeküdt mellém. Igyekeztem gyorsan felmelegedni, hogy ismét a karjaiba bújhassak. Pár perc múlva már jó meleg volt a takaró alatt. A lábamat dörzsölgettem, hogy beinduljon a vérkeringésem. Edward fürkésző tekintettel követte minden mozdulatomat. Kidugtam a kezeimet, és felé nyúltam.

– Bella? – nézett rám kérdőn.

– Jól vagyok – mondtam morcosan.

Engedte, hogy átöleljem; a mellkasára hajtottam a fejem.

– Hány óra van? – kérdeztem egy hatalmas ásítás kíséretében.

– Tizenegy – felelte mosolyogva.

– Tizenegy? – csodálkoztam el.

– Az éjjel egész nyugodtan aludtál. Rád fért a pihenés.

Nagyokat pislogtam.

– Mik a terveid mára? – kérdezte egy kaján vigyor kíséretében.

– Miért, neked mik a terveid? – érdeklődtem felhúzott szemöldökkel.

Felnevetett. – Hát… arra gondoltam, hogy elmehetnénk a rétünkre – mondta, miközben megvillantotta tökéletes mosolyát. – Jó idő van, süt a nap. Charlie elment Billyvel horgászni – sorolta magabiztosan.

– Rendben – bólintottam mosolyogva.

Tegnap péntek volt, és most egy mesébe illő este után egy tökéletes hétvégét tölthetek el vele.

– Akkor készülődj! – tolt el gyengéden magától, és Adonisz testével fölém magasodott. Hosszú ujjú, sötétkék inget és fekete farmernadrágot viselt. Ingének felső két gombja ki volt gombolva, és az ujja fel volt tűrve. Ez a szín tökéletesen kiemelte izmai körvonalát. Gyönyörű volt. Ajka szegletében ott ült a gödröcske, ami féloldalas mosolyának hozadéka volt. Szemeiben az aranyfolyam lágyan folydogált, pupillái fekete szigetként ültek a közepén. Arcának tökéletes vonásai elkápráztattak.

Nagyot nyeltem. A szívem olyan vad vágtába kezdett, hogy azt hittem, itt a pillanat, amikor szívrohamot kapok, miközben Edwardot bámulom. Azt hiszem, erre mondják, hogy szívdöglesztő.

Még mindig fölém hajolt. Arca lassan közeledett az enyém felé. Milliméterről milliméterre csökkent a távolság kettőnk között, és Ő minden egyes mozdulat után megállt, és engem fürkészett lágy tekintetével. Minden mozdulatlan pillanatában kihagyott a szívem. Vadul dobogott, aztán egyetlen néma másodperc következett.

Edward arcán egyre szélesebbre húzódott az a bizonyos félmosoly, aztán az ajkaink összeértek. Gyengéden csókolt, és én ismét elvesztettem a fejem, ujjaim görcsös izgalommal túrtak a hajába, ajkaim türelmetlenül követelték az övéit.

Elhúzódott, és egy fintor jelent meg tökéletes arcán. Így is szép volt.

– Hoppá – motyogtam zavartan.

Edward mosolyogva bólintott. Feltámaszkodott, majd törökülésben elhelyezkedett az ágy végében.

Kimásztam a takaró alól, és bicegve indultam a fürdőszoba felé. Edward egy pillanattal később már fel is kapott, és vigyorogva tett le a fürdőszobában.

– Hé! – kiáltottam rá morcosan. – Mit fogok felvenni? Na, és a piperecuccom? – pirítottam rá.

– Mit szeretnél felvenni? – Édes lehelete megrészegített, ajkaink majdnem összeértek.

– Öhm – nyögtem. – Valami blúzt, meg a gipszhez alakított farmeromat…

– Igenis, Hölgyem! – szalutált.

– De… – tiltakoztam. – Fehérnemű is kellene. – Ahogy kimondtam, az arcom égni kezdett.

Edward elmosolyodott, és ismét a karjaiba vett, majd a szekrényem előtt talpra állított. Leült az ágy szélére, és várta, hogy összeszedjem a holmimat.

Kotorásztam pár pillanatig a szekrényben, aztán a fehérneműt, amit kiválasztottam, beletekertem a sötétkék farmerbe, aminek az egyik szára térdnél le volt vágva és a varrása is kissé fel volt bontva. Elővettem még egy virágmintás, világoszöld blúzt, majd odafordultam Edwardhoz.

– Kész vagyok – jelentettem ki határozottan.

Edward az egyik kezével felkapott, a másikkal kinyúlt az ajtó melletti kis polcon heverő piperetáskámért, majd ismét bevitt a fürdőszobába. A lábaimra állított, és becsukta maga mögött az ajtót.

Fogat mostam, aztán beálltam a zuhany alá. Siettem, ahogy a korlátaim engedték – gipszelt láb, ügyetlenség… Amikor végeztem, meggyűlt kissé a bajom az öltözködéssel, de végül sikerült magamra erőszakolnom a farmert.

Résnyire nyitottam az ajtót, és Edward vigyorgó képével találtam szemben magam.

– Hallottam, hogy végeztél – vont vállat.

– Aha – morogtam, erre felnevetett.

A karjaiba vett, és levitt a konyhába, majd leültetett az egyik székre.

– Mindjárt jövök – lóbálta meg az orrom előtt a piperetáskám.

Mire kettőt pislogtam, Edward már mellettem állt.

– Mit kérsz reggelire? – kérdezte mellém guggolva.

– Hmm. Vadász nekem müzlire! – utasítottam vigyorogva.

– Azt nem tudom, hogy kell – nézett rám bánatosan. – Megmutatod? – Az egyik kezével a széktámlára, a másikkal az asztalra támaszkodott, és közel hajolt hozzám. Édes lehelete lágy szellőként csiklandozta az arcomat.

– Ugyan, kérlek! Csak csináld! – morogtam.

Kikészített a kisded játékaival, nem mintha nem élveztem volna. Neki valószínűleg nagyon is imponált, ahogy elakadt a lélegzetem és kihagyott a szívem ilyen alkalmakkor.

– Óhaja… számomra… parancs! – ejtette ki csigalassúsággal, jól artikulálva a szavakat. A lehelete minden szónál egyre édesebbnek hatott.

Nagyot nyeltem, és lehunytam a szemem, mélyen magamba szívva az illatát. Mikor pár másodperccel később kinyitottam, a müzli már előttem volt.

– Kösz – motyogtam.

– Nincs mit, Kedvesem! – lehelte lágyan, aztán mosolyogva letelepedett velem szemben. Karjait összefonta az asztalon, és fürkésző tekintettel figyelt engem.

– Ne bámulj már – fakadtam ki –, így nem tudok enni! – ismertem be.

Edward oldalra fordította a fejét, de közben rám sandított.

– Tudod… – hajolt át az asztal fölött – nem tudom rólad levenni a szemem.

Az ajkai a látóterembe kerültek, édes lehelete megcirógatta a bőrömet, mire a müzlis tálban megmerített kanál kiesett a kezemből, vissza egyenesen a tejes keverék közepébe. Az nagyot fröccsent, és én ijedten kaptam az arcomhoz.

– Ez nem fair! – morogtam, még mindig a szememet dörzsölve.

Hallottam Edwardot, ahogy megköszörüli a torkát, és mikor felnéztem, egy szalvétát lengetett előttem. Dacos tekintettel kaptam ki a kezéből, majd letöröltem vele a nedvességet.

Edward odasétált a székhez, amin az előbb ült, és megfordította, majd leült háttal nekem. Nagyot sóhajtottam, megforgatva a szemeimet. Biztos voltam benne, hogy vigyorog.

Befejeztem a reggelimet, aztán felálltam. Edward még mindig háttal ült nekem. A tálat a kezembe vettem, aztán elindultam a mosogató felé, de Edward elkapott, mire belehuppantam az ölébe.

– Hova, hova? – kérdezte vigyorogva.

Lesütöttem a szemem, mire az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. Mélyen a szemembe nézett, és mosolygott. Végig a karjaiban tartott, miközben odasétált a mosogatóhoz és beletette a tálat.

– Indulhatunk, Kisasszony? – tudakolta utána lágyan.

Bólintottam. Edward az ajtó felé fordult. A bejárat előtt egy hatalmas utazótáska feküdt, amit eddig észre sem vettem. Kikerekedett szemekkel néztem fel rá, Ő csak somolygott. Felkapta a táskát, miközben engem is a karjaiban tartott, és vámpírgyorsasággal kiszáguldott a házból. Nagyon gyorsan haladt, csak kapkodtam a fejem a fák után.

– Csukd be a szemed, Bella! – utasított. – Nem szeretném, ha rosszul lennél.

– Várj! – kiáltottam rá, mikor eljutott a tudatomig a felismerés, hogy merre tartunk. – Alice, és a többiek… be kellene köszönnöm!

– Vadászni mentek. Hunyd le a szemed! – adta ki újra az utasítást, és én szó nélkül engedelmeskedtem.

1. Álomország

EDWARD MÉLYEN BESZÍVTA AZ ILLATOMAT; az ajkai hűvösek voltak, a tarkóm libabőrös lett tőlük.

– Csodálatos vagy – mormolta. A szája csiklandozta a nyakamat, ahogy beszélt.

– Öhm. Köszönöm! Te is – morogtam.

Edward felegyenesedett, és kaján vigyorral az arcán nézett a szemembe. Nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét.

– Nem gondolod, hogy hinned kellene nekem? – kérdezte, miközben a földet bámulta.

– Hmm. Majd még megfontolom – néztem le oda, ahová ő.

A kezeim az ölemben pihentek. Edward rájuk helyezte az övéit, és a fejét kissé oldalra billentve, közelebb hajolt hozzám.

– Tudod... – Tekintetével az arcomat fürkészte. – Nem értelek.

– Egyszerű – vontam vállat. – A te tökéletességed és az én ügyetlenségem... nem éppen a legideálisabb párosítás. Az állandó botladozásom és a megszámlálhatatlan balesetem… Olyan, mintha meg lennék átkozva – húztam össze a szemöldököm.

Edward hátravetett fejjel hangosan felkacagott.

– Ha ez így van, akkor nem gondolod, hogy én is az átok része vagyok? – Az arca pár milliméternyire volt az enyémtől, édes lehelete elbódított.

Nagyot nyeltem. Beletelt pár pillanatba, mire összeszedtem magam, és válaszolni tudtam.

– Nem – suttogtam. – Te a tökéletes herceg vagy, aki megmenti az ügyetlen hamupipőkét, nehogy orra bukjon a bálon – mondtam fanyarul.

Kuncogott, majd az ajkait lassan az enyémekhez érintette, és finoman megmozdította őket. A szívem vad vágtába kezdett. Edward az ölemben tartotta mindkét kezem.

Lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy az ajka milliméterről milliméterre felfedezi az enyémet. Hangosan ziháltam. Most nem felejtettem el levegőt venni – a tüdőm kétségbeesetten követelte azt.

Edward mozdulatai annyira elképesztően leheletfinomak voltak, hogy eszem ágában sem volt hevesen reagálni, meg sem bírtam volna moccanni.

Ajkait lecsúsztatta az államon, végig a nyakamon, és a kulcscsontomnál lévő gödröcskében állapodott meg. Egy csókot lehelt bele, aztán elindult visszafelé, s most a fülem mögé tévedt.

– Van kedved még táncolni velem? – suttogta a fülembe.

Nagyot sóhajtottam, és elhúztam a számat. Nem igazán volt kedvem visszamenni a bálozók közé.

– Mondjuk idekint? – kérdezte Edward könyörgően, látva a reakciómat.

Az arcát távolabb emelte a fülemtől, hogy oldalról a szemembe nézhessen.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, mire felnevetett. Már előttem is állt, és a karját nyújtotta; készségesen kapaszkodtam belé. Felhúzott a padról, és most is, mint a tornateremben, kissé megemelt, lábait az enyémek alá csúsztatva. Úgy ringatózott velem, mintha lágy zene szólna; hallani véltem a csodás dallamot.

Elvesztünk egymás tekintetében, de az előbbi vita még nem volt lezárva. Még mielőtt elkábíthatott volna, még mielőtt mindent elfelejttetne velem aranyszín szeme, még azelőtt kellett megszólalnom.

– Ha nem akarsz átváltoztatni – néztem rá rosszallóan –, akkor nem fogok könyörögni – jelentettem ki. – De jobb, ha tőlem tudod, nem adom fel!

Edward égnek emelte a szemét. – Azt mindjárt gondoltam – sóhajtotta, és ajka szegletében megint megjelent a kedvenc félmosolyom. – Lassan haza kellene, hogy vigyelek – somolygott.

– Még ne! – tiltakoztam, és fejemet a mellkasára hajtottam.

– Rendben – suttogta, és belecsókolt a hajamba.

Lehunytam a szemem. A zakóján keresztül is éreztem hűvösségét. Kőkemény mellkasához bújva biztonságérzet árasztott el. Jó ideig ringatóztunk így.

Éjfél is elmúlt, mikor Edward leparkolt a feljárónkon. A verandán még égett a villany, Charlie ébren várt minket. Edward rám mosolygott, finoman megszorította a kezemet, aztán kiszállt, és már nyitotta is az én felemen az ajtót. A kezét nyújtotta, és kisegített.

– Ugye nem is volt olyan szörnyű? – vigyorgott.

Az arcunk csak pár centire volt egymástól, és édes lehelete megrészegített.

– Nem, nem volt – morogtam, a földet nézve.

Kuncogott. – Amint Charlie elalszik, visszajövök. – Tekintete az enyémet kereste.

Bólintottam, majd elindultam a ház felé.

Charlie látta az arcomon, hogy ugyan megenyhültem kicsit a bálokkal kapcsolatban, de biztosan nem fogok sűrűn ilyen neves eseményekre járni.

– Hát... túléltem – morogtam, miután Edward elköszönt tőlünk.

– Ugyan, ne nézz már így rám, Bells! – nevetett Charlie fennhangon. – A barátod mindent megtett, hogy részt vegyek az összeesküvésben – folytatta bűnbánóan.

– Csak nem lefizetett? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– Nem. Csupán tudja, hogy kell érvelni – mondta sértődötten. – Azt mondta, hogy a baleset után biztos jót tenne neked, és hogy nagyon fog vigyázni rád. Ahogy látom, nem szenvedtél maradandó sérüléseket.

– Nem. Tényleg nem – morogtam. – De attól még nem volt szép a hátam mögött szervezkednie – folytattam felháborodva. – Különben is, az egyetlen, akivel összeesküdhetsz, az én vagyok – játszottam ki az ütőkártyámat –, a lányod!

– Rendben. Elismerem – mondta, védekezően maga elé tartva a kezeit. – De szerintem ezt vele is tisztáznod kellene.

– Tisztáztam.

– Akkor jó.

Charlie – miután megkértem, hogy szabadítson meg a szandálnak álcázott medvecsapdától – bevonult a nappaliba, én pedig, megfontolva minden egyes lépésemet, felbaktattam a lépcsőn. A gipsz nem tett sokkal ügyetlenebbé, de kellően megnehezítette, hogy meg tudjak állni a saját lábamon.

A szobámba érve elnyúltam az ágyamon, és a hófehér plafont bámultam. Ami azt illeti, tényleg nem volt rossz. Kicsit sajgott a jó lábam is, ami érthető azok után, amit ma kellett viselnie, de ettől eltekintve egész jól éreztem magam. Persze nem hétköznapi emberrel mentem bálba, még csak nem is emberrel, hanem egy vámpírral.

Nehezen hámoztam le magamról a báli ruhát. Gyorsan lezuhanyoztam – ami gipszben nem ment éppen egyszerűen –, fogat mostam, aztán belebújtam a pizsamámba. A pizsamanadrágom a varrás mentén fel lett szakítva, hogy a járógipsz ellenére fel tudjam venni. A fehérnemű felvétele nem okozott gondot, már hozzászoktam.

Minél előbb a szobámban akartam lenni. Biztos voltam benne, hogy Edward már vár rám. Charlie negyed órája jöhetett fel, és már valószínűleg az igazak álmát aludta.

A szobámban sötét volt; hunyorogtam, hogy hátha meglátom Őt, de ekkor felkapcsolta az éjjeli lámpát. Nadrág volt rajta és fekete ing, aminek a felső két gombja ki volt gombolva. Lezserül feküdt az ágyamon, a lábai keresztbe rakva. A látványtól elállt a lélegzetem.

Rám villantotta félmosolyát és már fel is kapott. Óvatosan lefektetett az ágyra, betakargatott, aztán mellém telepedett. Végignéztem rajta, és egy halk nyögés hagyta el a számat. Edward, félreértelmezve a reakciómat, aggódó pillantást vetett rám.

– Mi a baj? – kérdezte kétségbeesve. – Fájdalmat okoztam?

– Nem, jól vagyok – tétováztam. – Csak annyira gyönyörű vagy.

Felnevetett. – Buta Bella! – csóválta meg a fejét.

Mocorogni kezdtem, mire Ő a mellkasára vont. Halkan dúdolta az altatómat, és előttem kitárultak álomország kapui.

Prológus - Előérzet

SEMMI SEM VOLT HOZZÁ FOGHATÓ; lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és valamiért engem akart. A szerelmem most még visszavonhatatlanabb, mint valaha.

Ahogy minden reggel tökéletes arcát láttam meg először, úgy az volt, amire a nap végén utoljára pillantottam.

Hiába szomjazott a véremre, ellenállt neki. Sokszor szagolt a csuklómba, és minden alkalommal beleborzongtam; ahogy minden érintésébe. Nem volt más hozzá fogható lény ezen a világon. Annyira elképzelhetetlenül tökéletes.

Fogalmam sem volt, mit láthatott bennem. Az ügyetlen, tökéletlen emberlányban. De mégis engem választott, ahogy én Őt.

Nem akartam ebből a csodálatos álomból felébredni, nem akartam, hogy a káprázat, aminek valójában gondoltam Őt, egy végzetes napon eltűnjön az életemből.

Rossz előérzetem volt. Mintha egy baljós árny közeledne, de nem gondoltam bele igazán, mert magaménak tudhattam az igazi boldogságot.

Újrakezdés

Drága Olvasóim!

A blogra felkerült a Sunny Sky már javított prológusa, és ezután folyamatosan kerülnek majd fel a fejezetek ide és a weboldalra is. Az utolsó, eddig megírt 8. fejezet után pedig jön a friss fejezet. :)

Tudom, hogy féléve várjátok türelemmel, hogy folytatódjon a történet, és nagyon köszönöm, hogy a félbehagyása után is kitartottatok mellettem. Nagyon hálás vagyok Nektek! Sokat jelent, hogy folyamatosan érdeklődtetek a történet után. :)

Mint látjátok, megújult külsővel indultunk újra, ami szerintem nagyon illik a történethez. Remélem, Nektek is tetszik! :) Atyus sokat dolgozott vele, és nagyon inspirálóan hat rám. Köszönöm, Drága! :)

Kellemes időtöltést kívánok a javított fejezetekhez! Remélem, a nagy kihagyás után is örömmel fogjátok olvasni a történetet! :)

Szeretettel:
Aby