3. Piknik

EDWARD HIRTELEN MEGTORPANT; pár pillanat múlva már tudtam, miért: megérkeztünk. A lágy, májusi szél hihetetlen virágillat orgiával ajándékozott meg, versenyre kelve Edward édes esszenciájával. Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam is ezt a pazar illatkavalkádot, de megérezve szándékomat, gyorsan tiltakozni kezdett.

– Ne! – szólt rám kissé erélyesen. – Ne nyisd ki a szemed, Kedvesem! – kért lágyabban.

Felsóhajtottam. – Mi ez az egész? Miért ne nyissam ki a szemem? Hiszen nagyon is tisztában vagyok vele, hogy hol vagyunk.

Habár nehezemre esett, engedelmeskedtem. Edward a lábaimra állított, és előzékenyen megvárta, míg visszanyerem az igencsak labilis egyensúlyom.

– Ne less! – suttogta, arcát milliméterek választhatták csak el az enyémtől, mert édes leheletének illata olyan erőteljes volt, hogy megszédültem.

Felkuncogott. Éreztem egy gyenge szellőt, aztán semmi. Egyetlen hang vagy fuvallat sem… csak ez az őrjítő várakozás… Próbáltam hallgatózni, de sikertelenül. Edward olyan nesztelenül tevékenykedett, hogy – bármiben is sántikált – nem tudtam rájönni, mi ez az egész. Nem tudom, mennyi időt állhattam ott – egyik lábamról a másikra áthelyezve a testsúlyomat –, de olyan volt, mintha órák teltek volna el.

Újra megéreztem a gyenge szellőt az arcomon, és az érzékeimet betöltötte Edward édes illata.

– Most már kinyithatod! – adta meg az engedélyt gyönyörű, bársonyos hangján.

A pilláim azonnal felpattantak. Nagyokat pislogtam, erősen összeszorítva a szemeimet. Nem voltam biztos benne, hogy jól látok, hogy jól érzékelem a valóságot. A rétünk szélén álltam, Edward mellettem egy fának támaszkodott karba tett kézzel, és az arcán kaján vigyor ült. – Tetszik? – kérdezte reménykedve.

Még, hogy tetszik-e? Az nem kifejezés!

– Ez gyönyörű – akartam kiabálni és a nyakába ugrani, de csak remegő hangon suttogtam.

A rétünk közepén leterített pléd felső sarkában, a temérdek étel gyűrűjében, egy virágos anyaggal körbeszegett piknikes kosár állt, tele gyönyörű mélybíbor színű rózsákkal. Legalábbis én úgy véltem, hogy a letakart, kör alakú fémtálcákon emberi étel lehet.

– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott – szabadkozott. – De haza is kellett mennem.

Mi? Itt hagyott egyedül? Nem véletlenül éreztem olyan rosszul magam az előbb. Na, ezért még számolok vele! – fortyogtam magamban, de valahogy egyáltalán nem éreztem, hogy igazán dühös lennék rá.

– Miért? – kérdeztem, felhúzva a szemöldököm.

– Valamit nem vettem számításba – vont vállat.

Nem firtattam tovább, hogy mi volt az, amiről megfeledkezhetett. Ő, akinek tökéletes a memóriája. Már nagyon szerettem volna közelebb menni a csodás illúzióhoz.

Edward a vállával ellökte magát a fától, és odalépett hozzám.

– Hölgyem! – ajánlotta fel a karját, amibe én készségesen belekapaszkodtam.

A tekintetem a rögtönzött piknik és Edward között pásztázott. Alig tudom elhinni. Hogyan rendelhet a sors egy ilyen csodálatos lényt egy átlagos emberlány mellé?

Letelepedtem a pléd szélére. Mire elhelyezkedtem, Edward a másik oldalon már, jobb könyökén támaszkodva, lezserül leheveredett. Csillogó szemeit rám szegezte.

Néztem a csodaszép virágokat, amelyek vörös színét felerősítette a napfény. Aztán a pillantásom a gyönyörű Adoniszomra tévedt. Most már volt lehetőségem alaposan szemügyre venni. Bár ne tettem volna!

Az inge végig kigombolva, tökéletes, krétafehér mellkasa és hasizmai gyémántként csillogtak, és az arca… A látvány leírhatatlan. A kedvenc félmosolyom ott ült érzéki ajkai szegletében, szemében a folyékony arany mintha csak hívogatna, hogy ugorjak bele, és a vonásaiból áradó szikrák, mintha bennem szikráztak volna. Összeszorult a mellkasom, miközben a szívem vadul dübörgött.

Nagyot sóhajtottam.

– Mi a baj, Kedvesem? – kérdezte Edward aggodalmasan. – Elfelejtettem valamit?

– Nem, nem – hadartam. – Minden tökéletes. Csak… én nem – húztam el a számat.

Annyira szíven ütött, hogy én mennyire nem illek bele ebbe a képbe. Valaki meglátna kettőnket lefestve – mint egy párt –, azt gondolná, hogy a festőnek épp rossz napja volt, mikor engem vetett vászonra egy tökéletes Adonisz mellé.

– Te csodálatos vagy – mormolta, és áthajolt a rózsacsokor felett.

Ajkai ismét olyan közel kerültek az enyémekhez, mint reggel a konyhában. Elakadt a lélegzetem. Beletúrt a hajamba, és hűvös kezét a tarkómra helyezte. Most nem borzongtam meg, ahogy szoktam. A forksi időjáráshoz képest különösen jó idő volt. Biztosra vettem, hogy Alice előre jelezte Edwardnak mindezt és neki elég ideje volt kifundálni a mai napra vonatkozó terveit.

Igen, terveit! Tudom, hogy ma még érni fog pár váratlan meglepetés, persze jó értelemben. De akkor sem szeretem a meglepetéseket, főleg attól a személytől nem, akinek nincs mivel viszonoznom… Mit adhatnék én Edwardnak? A vérem lenne az egyetlen ajándék, ami neki azt jelentené, amit nekem az Ő közelsége.

Lassan közelítettek ajkai az enyémek felé…

– Nehogy megint eljátszd itt velem, amit reggel! – fakadtam ki, kicsit jobban is, mint kellett volna.

– Miért ne? – suttogta énekelve, hangjában csöppnyi ugratással.

– Csak – durcáskodtam.

– És ha mégis eljátszom, akkor mit fogsz tenni? – érdeklődött mosolyogva.

Rögtön tudta, mire gondolok; ehhez nem volt szüksége a gondolatolvasó képességére.

– Hazamegyek – jelentettem ki dacosan.

Hátravetett fejjel olyan hangosan kacagott, hogy visszhangzott az erdő. Már azt vártam, mikor kezd el a földön fetrengeni a nevetéstől. Nem mozdultam, vártam, amíg elmúlik a nevetőgörcse, ha egyáltalán egy vámpírnak lehet olyanja.

Edward a szájához emelte az öklét, és megköszörülte a torkát. Igyekezett rendezni az arcvonásait, de a bamba vigyort képtelen volt letörölni a képéről.

– Edward! – mondtam ki a nevét fenyegető éllel a hangomban. – El sem hiszem, hogy több mint száz éves. Most pont olyan, mint egy éretlen kamaszfiú. A fenébe is! Hogy nekem pont egy vámpírba kellett beleszeretnem, pedig most megkapná tőlem a magáét! Jól ellátnám a baját, annyi szent! – Majd’ felrobbantam dühömben. – Jó, lehet, ha én lennék a vámpír, és Ő az ember, akkor én is kisded játékokba kezdenék vele. De nem! Mert ez annyira gyerekes.

– Igen? – énekelte.

Nem tudom, hogy mennyire vághattam durcás képet és mennyire volt szúrós a tekintetem, de igyekeztem minél mérgesebben nézni Edwardra. Ajkai ismét közeledni kezdtek az enyémek felé, lassan, megint milliméterről milliméterre…

– Azért én tennék egy próbát – suttogta lágyan, tekintetével rabul ejtve az enyémet, mikor először vált mozdulatlanná.

Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam. Majd újra a szemébe néztem, és vártam érzékeim szikrázó robbanását. A szívem minden egyes dobbanásnál át akarta szakítani a mellkasomat. Úgy dübörgött, mintha attól félne, hogy ez az utolsó alkalma rá. Egyre erőteljesebben zakatolt, már a fülemben lüktetett, s amikor ajkai végre megérintették az enyémeket, mintha csak az eszemet vesztettem volna. Vadul visszacsókoltam, ujjaimat mohón a hajába fűzve. Edward fájdalmasan felnyögött, és egy fintor kíséretében eltolt magától.

Csalódott voltam. Nagyon csalódott, mert akartam a csókjait, az érintését, hogy átadhassam magam a szenvedélynek és a szerelemnek, ami a szívemben zakatol.

Ha átváltoztatna, ha nem tiltakozna ennyire ellene, ha… De az is lehet, hogy úgy már nem lennék érdekes számára. Gyönyörű lennék – pont mint Ő –, ez igaz, de nem dübörögne a vérem, nem verne vadul a szívem, ha megérint. Lehet, hogy csak ezért van velem. – Visszhangoztak a gondolatok a fejemben, és a könnyeim visszafoghatatlanul potyogni kezdtek. Lehajtottam a fejem, és átadtam magam a bánatnak.

– Sajnálom – suttogta Edward fájdalommal teli hangon, miközben végigsimított az arcomon, letörölve a könnyeimet.

– Nem tehetsz róla – motyogtam, és valóban így is gondoltam.

Kettőnk közül én voltam az, aki bármiről is tehetett. Az idióta balszerencsémről, ami úgy kísért, mint egy sötét árnyék. Én voltam az, aki bajt hozott a Cullen-családra, aki egyfolytában veszélybe került, akit állandóan csak vigyázni, mindig védeni kellett.

Edward, amikor a kórházban felébredtem, el akart hagyni, meg akart óvni. Csak arra nem jött rá, hogy nem tud, mert én vonzom a bajt, mint a mágnes. Olyan vagyok, mint a legborzalmasabb természeti katasztrófa.

– Kedvesem? – csendült a fülembe gyönyörű hangja.

– Köszönöm – suttogtam.

– Ez azt jelenti, hogy örülsz a meglepetésnek? – kérdezte reménykedve.

Újra megéreztem hűvös tenyerét az arcomon.

– Azt – vontam vállat, miközben félénken kinyitottam a szemeimet; a könnyek még mindig marták őket.

– Örülök – mosolygott, miközben az én tekintetem elveszett a lassan folydogáló aranyfolyamban.

Mialatt Edward leemelte a fémtálcák tetejét és elém tárult a temérdek étel – ami mind énrám várt, hogy elpusztítsam –, az előbbi eszmefuttatásom még ott égett a gondolataimban.

A sült csirke, az áfonyamártás és a krumplipüré isteni volt. Bár egy idő után úgy éreztem, hogy menten szétpukkadok. De természetesen még csak ekkor következett a java: a desszert. A tiramisuból Edward egy egész tálcányit hozott.

– Öhm – nyögtem, amikor megláttam. – Ezt nem fogom tudni mind megenni.

– Buta Bella! – csóválta meg a fejét vigyorogva. – Nem gondolod komolyan, hogy ezt mind meg akarom etetni veled, ugye? – kérdezte, kikérve magának a feltételezést. – A maradékot hazavisszük – vont vállat.

Kezébe vett egy villát, és a szám felé közelített egy falatot a mennyei édességből. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves gyerek, ahogy a bálon is, mikor a lábaira emelve táncoltatott meg.

Pár falat után a szervezetem megkondította azt a bizonyos vészharangot, és talán még a „TELE!” felirat is megvillant a szemeimben.

– Azt hiszem, nem bírok többet – szabadkoztam, kezemmel eltolva a szám elől a következő falatot.

– Jól laktál? – kérdezte atyáskodóan.

Kezdett olyan érzésem lenni, hogy halálra akar etetni. Fel akar hizlalni, mint Jancsit a gonosz banya, mielőtt…

– Igen – mondtam durcásan. – Úgy érzem magam, mint aki most terített le egy tucat hegyi oroszlánt.

Azt már régóta tudtam, hogy a családjában mindenkinek van kedvenc fogása a „vega diétában”, az övé a puma volt.

Edward ismét hangos nevetésben tört ki.

– Oké – morogtam. – Ezek szerint a vámpírok is képesek nevetőgörcsöt kapni – állapítottam meg.

– Hát, amelyik ismer téged, az biztosan – kacagott tovább vidáman.

– Akkor nem csak te vagy veszélyes énrám – mosolyodtam el ezen a gondolaton.

Edward kérdőn nézett rám, azzal a „rendkívül bosszantó, hogy nem látom a gondolataid” pillantással.

– Úgy tudom, abba bele is lehet halni – mondtam ravaszul vigyorogva.

– Hát persze! – hagyta rám, és ismét kuncogni kezdett.

A szemeim majd leragadtak. Egyszerűen képtelen voltam nyitva tartani őket.

– Aludj, Kedvesem! – mormolta a fülembe, miközben óvatosan a plédre fektetett.

Még hallottam, ahogy selymes énekhangján dúdolni kezdi az altatódalomat, de a dallam egyre távolibbnak hatott, amíg végül teljesen el nem hallgatott.

Megborzongtam, ahogy a hűvös forksi szellő átjárta a testemet. Nagyot nyújtózkodtam, és kinyitottam a szemeimet. Edward mellettem feküdt, karjai a feje alatt összefonva. A lenyugvó nap sugarai halvány, tompa fényű csillogásba vonták hibátlan Adonisz testét. Nemes szépségű, mint egy ókori márványszobor.

– Ismét alkonyat van… – mormolta, majd felém villantotta gyönyörű félmosolyát.

– Igen, és véget ért egy újabb tökéletes napom… Veled – bosszankodtam, miközben elhúztam a számat.

Edward elmosolyodott. Válaszként az előbbi kijelentésemre feltámaszkodott, majd fölém hajolt. Elakadt a lélegzetem. Az izzóan vöröslő napkorong sugarai csodálatos fényjátékba kezdtek krétafehér bőrén; minden apró mozdulatára válaszként hullámzó gyémántzuhatagot varázsoltak. Úgy hatott, mint egy isten, aki az Olümposzról lépett le.

Lassan közelíteni kezdett tökéletes arcával az enyém felé, majd hűvös ajkait lágyan az enyémekhez érintette. Egy megfontolt mozdulattal átkaroltam a nyakát, mialatt a szívem ismét vad ütemet diktált. Lehunytam a szemem, belefeledkezve ajkaink finom játékába.

– Számomra is az volt – vallotta be halkan az ajkaimnak.

– Ennek örülök – suttogtam.

Edward megszakította a csókunkat, majd – távolabb hajolva tőlem – mélyen a szemembe nézett. Arca pár centire volt az enyémtől.

– Semmi sem fogható hozzád – simított végig lágyan az arcomon. A hangjában meghatottság csendült.

Mint mindig, most sem voltam képes ezt elhinni neki.