4. Rózsaszín köd

EDWARD KÜLÖNLEGESNEK TARTOTT; legalábbis minden szava erről árulkodott. De én képtelen voltam az Ő szemével látni magam. Az ügyetlen, csetlő–botló emberlányt…

Semmi sem fogható hozzád – ismételtem el gondolatban az előbbi kijelentését, mialatt elhúztam a számat. Persze, ez nem kerülhette el csalhatatlan figyelmét.

– Nem hiszel nekem, igaz? – mormolta lágyan, összeszűkítve aranyszín szemeit, gyanakvó pillantást vetve rám.

– Nem, nem igazán – vallottam be keserűen.

– Bella! – sóhajtotta. – Te teljesen rosszul látod magad! – simított végig hűvös kézfejével az arcomon. – De nekem még a sasénál is jobb a szemem – folytatta huncut mosollyal tökéletes arcán.

– De valami, úgy tűnik, mégis elhomályosíthatta a látásodat – dacoskodtam. – Biztos a szemedbe ment egy kis por – vontam vállat.

– Hmm. Nem hiszem. Habár… – kezdett gyönyörű arcával közelíteni az enyém felé – …a rózsaszín köd sok mindenre képes – mormolta.

– Rózsaszín köd? – értetlenkedtem.

– Igen – vont vállat. – Úgy tudom, ez a szerelem fő mellékhatása – folytatta komolyan.

Zavartan felnevettem.

– Lehet, hogy Te is ezért nem ismered fel bennem a veszélyes ragadozót – hajolt lassan még közelebb hozzám.

Édes lehelete elbódított. Mélyen beszívtam a csodás illatot. – Az meglehet – motyogtam kábultan. – Úgy látszik, egyikünk sem valami éleslátó – mosolyodtam el halványan, és az alattunk elterülő pléd mintázatát kezdtem tanulmányozni.

Edward az állam alá nyúlt a mutatóujjával, majd gyengéden felemelte a fejem. Lesütöttem a szemem, a szívem vad vágtába kezdett a mellkasomban, és éreztem, hogy az arcomba tódul a vérem.

– Nézz rám, Kedvesem! – kérte selymes, éneklő hangján.

Erőt véve a zavaromon, ráemeltem a tekintetem.

– Tudod… – suttogta. – Nekem éleslátó a második nevem – somolygott.

Nem adta fel. – Tényleg? – húztam össze a szemöldököm. – Érdekes. Én Anthonyra emlékeztem.

– Igen. Az Anthony éleslátót jelent. Nem is tudtad? – kérdezte csodálkozva.

– Akkor a Marie meg ügyetlent – mondtam fanyarul.

Edward felnevetett.

– Téged aztán nem könnyű meggyőzni – csóválta meg a fejét, a hangjában még ott bujkált az előbbi nevetés.

– Hát, nem – hagytam rá. – Makacs vagyok, emlékszel?

– Igen, halványan rémlik – sóhajtotta. – Ideje indulni. Charlie nemsokára hazaér – simított végig ismét az arcomon.

Hűs ajkait lágyan az enyémekhez érintette, a szívem kihagyott egy pillanatra, és elállt a lélegzetem. Az agyam józanabbik része figyelmeztetett, hogy el kellene húzódnom tőle, de a csókjaira mindennél jobban vágyakozó része megakadályozott ebben. Azt hiszem, ez a rész győzedelmeskedett. A karjaim önálló életre keltek, vadul visszacsókoltam, ujjaimat a hajába fűzve, másik kezemmel közelebb húzva magamhoz.

– Öhm. – Edward fájdalmasan felnyögött.

Gyengéden a vállamra helyezte hűvös kezét, és lassan távolabb tolt magától. Felsóhajtottam. Annyira szerettem volna igazán megcsókolni. De persze tudtam, hogy miért nem lehet, és nem hibáztattam miatta. Hiszen nem tehetett róla. Mégiscsak ember vagyok, különlegesen finom aromájú vérrel.

Edward rám villantotta félmosolyát, majd villámgyorsan eltűnt mellőlem. Meresztgettem a szemem, de a fényviszonyok nem könnyítették meg a dolgomat. Mire feleszméltem, a pléden már semmi nyoma nem volt a piknikünknek. Edward előttem állt, kezében a hatalmas utazótáskával.

– Mehetünk, hölgyem? – nyújtotta felém a karját.

Belekapaszkodtam, majd feltápászkodtam a plédről. Villámgyorsan azt is elcsomagolta, majd a karjába kapott. Időm sem volt feleszmélni, már az erdőben rohantunk, és én erősen lehunytam a szemem. Nem szerettem volna, ha a pikniken eltöltött ebédem Edward ingén landolna. Irtó megalázó lenne.

Szerencsére nem ez történt. Pillanatok alatt hazaértünk.

– Kinyithatod a szemed, Kedvesem! – suttogta a fülemhez hajolva. – Megérkeztünk.

Engedelmeskedtem, majd körbepillantottam. Edward az előszobában állt, velem és az utazótáskával a kezében. Miután letette, engem is a lábaimra állított. Rám mosolygott, aztán már csak egy fénycsóvát láttam cikázni a lakásban.

– Mindent elrendeztem – jelentette ki, mikor újra megállt előttem.

– A virágok? – kérdeztem ijedten.

– A szobádban – hadarta. – Az étel a hűtőben, a virágok vázában – mormolta, lassan felém hajolva, miközben kézfejével gyengéden végigsimított az arcomon.

A szívem újra kihagyott egy másodpercre. A légzésem felgyorsult, az arcom égett.

– Charlie most fordult be a sarkon – hallgatózott, fejét a hang irányába fordítva. – Ha elaludt, visszajövök – nézett a szemembe szelíd tekintettel.

Csalódottan bólintottam. Edward elmosolyodott, majd ajkaival megfontolt játékba kezdett az enyémeken.

– Mennem kell – mormolta a számnak.

Ott álltam, ajkaimat csókra tátva, de Ő már eltűnt. Utáltam, mikor ezt csinálta. Elég idiótán festhettem: mintha a levegővel csókolóznék. Vadul kifújtam a levegőt. A rendőrautó ekkor valóban leparkolt a feljárón. Bebotorkáltam a konyhába, és kipakoltam a hűtőből a piknik maradékát.

– Szia, Bells! – kiabálta Charlie, miközben ugrálva próbált megszabadulni a csizmájától az előszobában.

– Szia, Apu! – kiáltottam vissza.

– Milyen napod volt? – érdeklődött, majd letelepedett a szokásos helyére az asztalnál.

– Tökéletes – motyogtam magam elé.

– Na, és mi a vacsi? – kérdezte lelkesen, meghallva a mikro búgását. – Farkas éhes vagyok!

– Akkor jó – mosolyogtam, miközben felé fordultam, a kezemben egy tányérral a délutáni ételkölteményből.

– Mi a…? – kerekedtek ki a szemei.

– Edward ma elvitt piknikezni – vágtam a szavába. – Ő készítette – …gondolom – tettem hozzá magamban, mert valójában fogalmam sem volt, hogy ki sütötte az omlós csirkét és készítette az isteni krumplipürét, a mennyei áfonyaszószt, a tiramisuról már nem is beszélve.

– Úriember, és még főzni is tud – jelentette ki Charlie elismerően. – Becsüld meg, Bells! – figyelmeztetett, miközben leraktam elé a tányérnyi finomságot.

– Meg fogom – ígértem. – Apu, én most elmegyek lefeküdni, elég mozgalmas napom volt – vallottam be a féligazságot. Valójában alig vártam, hogy a szobámban lehessek.

– Oké – adta Charlie a beleegyezését teli szájjal.

– A pulton ott van a sütemény, vágtam neked egy szeletet. Jó éjszakát, Apu! – kiabáltam még vissza a lépcsőn bicegve.

– Sütemény? – hitetlenkedett. – Rendben. Jó éjt, Bells!

A szobámba érve körül se néztem. Felkaptam a piperecuccom meg a pizsamám, és sietősen, amennyire a gipszem lehetővé tette, berontottam a fürdőszobába. A készülődés elég ügyetlenre sikeredett; fogalmam sincs, miért rohantam úgy, hiszen Edward csak akkor jön vissza, ha Charlie már elaludt.

Pont a pizsamámat kaptam magamra, amikor meghallottam, hogy Charlie feljött az emeletre.

Visszatérve a szobámba felkapcsoltam az olvasólámpát. A csokor bíborvörös rózsa a baloldali éjjeliszekrényemen pompázott, és egy szál a párnámon pihent.

Bizonytalan léptekkel közelítettem az ágy felé, majd letelepedtem rá, kezembe véve a gyönyörű virágot. Mélyen beleszagoltam, és egy pillanatra a gondolataimba merültem. Ekkor meghallottam az ablak nyikorgását, de mire a hang irányába fordultam volna, már éreztem, hogy az ágy besüpped közvetlenül előttem. Edward velem szemben ült, és szelíd tekintettel az arcomat fürkészte.

– Túl gyors vagy – durcáskodtam. – Várj, amíg az agyam utoléri a szemem – morogtam.

– Rendben – nevetett. – Vajon – sandított rám – ebben is túl gyors vagyok? – érdeklődött, miközben lassan felém hajolt és tökéletes száját az enyémre nyomta.

– Nem – válaszoltam kábultan. – Ebben tökéletes a tempó – motyogtam.

– Akkor jó – sóhajtotta, miközben ajkaival az enyémeket ízlelgette, majd lecsúsztatta őket a nyakamra.

A szívem, azt hittem, menten átszakítja a mellkasomat. Vadul ziháltam, miközben eszemet vesztve kaptam Edward után. Karjaimmal körülöleltem, az ujjaimat bronzvörös hajába fűztem.

– Ejnye, Bella! – kuncogott az ajkamon. – Légy jó!

– Könnyű azt mondani – durcáskodtam, miközben elhúzódtam tőle, karjaimat a mellkasom előtt összefonva.

Edward felnevetett. – Rendben. Elismerem, hogy nekem sem megy éppen könnyen, hogy eltoljalak magamtól – vallotta be. – De nem lenne jó, ha végül… – halt el a hangja.

– …megharapnál – fejeztem be motyogva az előbbi gondolatát.

– Öhm – borzadt el a gondolattól.

– De én ezt szeretném – suttogtam alig hallhatóan magam elé, és a könnyeim potyogni kezdtek.

– Bella! – emelte fel hűvös kezével a fejemet. A hangja gondterhelt volt. – Nem tehetem. Kérlek, próbáld megérteni! – mondta esdeklően.

– Nem értem… – csóváltam meg a fejemet, a sírástól elcsuklott a hangom.

– Kérlek, ne beszéljünk erről! – könyörgött.

Megadóan a mellkasára hajtottam a fejemet, és zokogni kezdtem.

– Sajnálom – simogatta a hajamat. – Nem akartalak megbántani – sóhajtotta.

Ebben a kérdésben hajthatatlan volt, és én nem értettem az okát. Fájt, hogy nem akar engem az örökkévalóságban is társának. – De nem vagyok hajlandó feladni! Nem ismer még engem! Nekem Ő kell! A kedvéért bármiről képes vagyok lemondani, csak vele lehessek…

– Én is sajnálom – sóhajtottam egy ásítás kíséretében, majd átadtam magam az álomvilágnak. Még hallottam, ahogy Edward dúdolni kezd, aztán minden elcsendesült.

Álmomban rózsaszín köd vett körül, amitől semmit sem láttam. Körbefordultam, de mindent betakart a ködfátyol. Egyszer csak egy alak kezdett kirajzolódni előttem. Edward lépett elő a felhőből. Tökéletes arcán ott ült a kedvenc félmosolyom. Felém nyújtotta a karját, majd mikor belekapaszkodtam, szorosan magához húzott, ajkait az enyémekre nyomva, és velem forogni kezdett a világ. Szárnyaltam a boldogságtól, ahogy megéreztem tökéletes Adoniszom hűvös csókját…