A Sunny Sky blog bemutatkozik

Kedves Látogató!

Üdvözöllek nálam!

Ezen a blogon egy a Twilight és a New Moon között játszódó történetet olvashatsz Bella szemszögéből.
Bella és Edward együtt töltik az egész nyarat. Edward újra és újra elkápráztatja őt, és Bella szíve minden alkalommal majd' kiugrik a helyéről.

Jó olvasást kívánok Neked! :)

Érezd jól magad nálam, és kérlek, tisztelj meg pár sorban a véleményeddel! :)

Köszönettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>

Idézet

Egy rózsaszín-kék titkos alkonyatban
kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,
mint búcsúterhes hosszú zokogás;

s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,
s a párás tükröt, elhalt lobogást
hű kézzel és ragyogva megújítja.

/Charles Baudelaire/



2011. december 25., vasárnap

Életjel - Békés, Áldott Ünnepet!



Sziasztok!

Az Aby's Frantic World oldalán már olvasható az ünnepi novella, illetve egy hosszabb lélegzetű bejegyzés az elmúlt időszak eseményeiről. :)

Az idei karácsonyi művet Bella szemszögéből írtam - vissza a gyökerekhez. :D Remélem, örömmel olvassátok és elnyeri a tetszéseteket. :) A történet a Breaking Dawn utáni első karácsony idején játszódik, a címe: Megdermedt idő. :)
Ezzel az írásommal
MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK BÉKÉS, ÁLDOTT KARÁCSONYT KÍVÁNOK! :)
Ha esetleg szeretnétek részt venni a Hűséges Olvasó játék decemberi fordulójában, akkor regisztráljatok a honlapon és mondjátok el a véleményeiteket az e havi történetekről. :)
További Szép Ünnepet Nektek! :)

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



2011. május 17., kedd

Találkozzunk!
- Szó-kincs 2011 című kötet dedikálása: június 4.
- Olvasói Találkozó: június 24-25-26.



Sziasztok!

Két nagyon fontos hírt, illetve kérdést hoztam most Nektek!

Mint ahogy azt néhányan biztosan tudjátok, június 2-án, a 82. Ünnepi Könyvhéten, az Aposztróf Kiadó gondozásában megjelenik a Szó-kincs 2011 című antológia, melyben helyet kapott az Álom és valóság című novellám átdolgozott változata, illetve Stigu Jelek című írása.

Az a megtiszteltetés ért minket, hogy a rendezvényen a Kiadó lehetőséget biztosít a kötet dedikálására. :)

Helyszín: 82. Ünnepi Könyvhét (Budapest, Vörösmarty tér)

Ezt mindketten hatalmas lehetőségnek tartjuk és reményteli várakozással nézünk az esemény elébe. :)

Aki kíváncsi ránk, és szeretne velünk személyesen is találkozni, az megtalál minket 2011. június 4-én, 15.30-tól 16.00-ig az Aposztróf Kiadó pavilonjának dedikálóasztalánál. :)

A dedikálásra és a dedikálás után egy kis kötetlen beszélgetésre szeretettel várunk Titeket! :)

A másik nagy hír, hogy 2011. június 24-étől 26-áig (péntektől vasárnapig) közös Olvasói Találkozót tartunk Stiguval. :)

Helyszín: Kőszárhegy (Székesfehérvártól 15 km-re, a Balaton felé)

Tervezett programok:
  • Felolvasás új művekből
    • Stigu:
      • DreamWorld prológusa (ami valószínűleg csak itt lesz hallható, blogra nem kerül fel);
      • Vadles - Tervezett tábori novella
    • Aby:
      • Soulraider prológusa;
      • Készülő regényemből részletek
  • Tündérmesém dalai Stigu előadásában
  • Meseírás és egyéb kreatív játékok (aki volt tavaly, tanúsíthatja, hogy milyen jókat tudunk játszani :) )
  • Nyolcféle QUIZ a történeteinkhez kapcsolódóan, tehát érdemes újraolvasgatni őket! :) Főleg, mivel szuper ajándékokat lehet nyerni! ;)
  • Kötetlen beszélgetés bármiről, ami érdekel titeket. :)

Természetesen ittalvósra tervezzük, de ha valaki esetleg nem tud mindhárom csupán egy vagy két napra lejönni - senkit nem fogunk hagyni elveszni! :)

Aki szeretne részt venni a találkozón (akár mindhárom, akár csak az egyik nap), jelezze nekem hozzászólás formájában!

A részleteket, az odajutást, annak időpontját, stb. később egyeztetjük. Aki esetleg Budapestről jön, keresse fel Stigu blogját, mert ő is onnan érkezik, ezért engedélyt kapott tőlem, hogy megszervezze a pesti csoportot. :)

Remélem, hogy minél többen leszünk, mert sok ember kis helyen a legjobb! :) /Minél többen lelkesedtek, és jelentkeztek, annál nagyobb lesz a mi kedvünk is, és annál több meglepetéssel és ajándékkal készülünk! :D/

Aki esetleg nem tud részt venni a Találkozón, de kíváncsi ránk, szeretne megismerkedni velünk és lehetősége van június 4-én a dedikálás időpontjában kinézni az Ünnepi Könyvhét rendezvényére, azt szeretettel várjuk! :)


Bízom benne, hogy örültök a híreknek és boldogan vesztek részt mindkét vagy csak egyik eseményen! :)

Izgatottan várjuk a jelentkezőket! :)

Szép estét Nektek!

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



2011. május 16., hétfő

9. Átverés



Sziasztok!

Végre-valahára meghoztam a legújabb fejezetet. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rá várni, de remélem, ugyanolyan örömmel fogjátok olvasni, akárcsak a történet eddigi fejezeteit. :)
Kíváncsian várom a véleményeiteket róla! :)

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



TÁGRA NYÍLT SZEMEKKEL FIGYELTEM ŐT, ahogy óvatos léptekkel közeledik felém. Ajkai szegletében ott játszott jellegzetes mosolya, de még ezzel sem volt képes rá, hogy elaltassa a gyanúmat.
Rosszat sejtettem. Valami szörnyűségeset!
– Végeztetek? – érdeklődött selymes hangján.
– I… igen – dadogtam, miközben igyekeztem lenyelni a torkomban növekvő gombócot. A szívem ötszörös ütemet diktált a mellkasomban, és a pánik lassan kezdett eluralkodni rajtam.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk…
– Erre nem veszel rá – suttogtam a szavába vágva.
– Ne aggódj! – mormolta, miközben a kezemért nyúlt. Hűvös ujjai megérintették izzadó tenyeremet, majd az ajkához emelve lágy csókot lehelt a kézfejemre.
– Edward… – nyeltem egy nagyot – ugye nem gondolod komolyan?
– Nyugodj meg, Bella! – kért lágyan. – Rutinos pilóta vagyok – kacsintott rám egy csibészes vigyor kíséretében, majd Alice-re, a cinkostársára nézett.
– Ezt mindjárt sejtettem – forgattam meg a szemeimet.
Dühösen rámeredtem, de a haragom azonnal elpárolgott, ahogy belenéztem kérlelő, aranybarna szemeibe.
– Én nem… nem tudok – hebegtem, de éreztem, hogy Edward tekintete megolvaszt, mint a mályvacukrot, és ragadós masszaként végül megadóan felsóhajtottam.
Amint érzékelte, hogy nyert ügye van, gyengéden átfogta a derekamat és magával húzott. Legnagyobb meglepetésemre nem a nyitott ajtajú helikopter, hanem a garázs felé indult.
– Arra gondoltam – kezdte, mikor értetlenül felnéztem rá –, elmehetnénk moziba.
A mellkasomat szorító pánikérzet kezdett csillapodni.
– Komolyan azt hitted, hogy helikopterre szállunk? – kerekedtek el a szemei, mintha a feltételezést teljességgel kizártnak tartaná.
– Azt.
Hangosan felnevetett. – Azért jó tudni, hogy erre is könnyedén rá tudnálak venni.
Összehúztam a szemöldököm, és mérgesen rámeredtem. – Csak ne bízd el magad! Egyébként, ha nem neked, akkor kinek van szüksége a helikopterre?
– Emmettnek és Rosalie-nak. Elutaznak pár napra.
A megkönnyebbülés apránként szétáradt a testemben, és már nem remegtem úgy a karjaiban, mint a nyárfalevél.

A garázsba érve Edward előzékenyen kinyitotta nekem a Volvo anyósülés felőli ajtaját, majd miután segített elhelyezkednem az ülésben – az ormótlan járógipsz még mindig megnehezítette a dolgomat –, egy szempillantás alatt mellettem termett és indított.

– Mit nézünk meg? – érdeklődtem útközben.
– A Büszkeség és balítéletet – somolygott.
– Értem.
Próbáltam felidézni, hogy hallottam-e valamit egy közelmúltban készült változatról, de mivel nem követtem nyomon, milyen filmek kerültek mostanság a mozikba, így hamar feladtam. Szerettem a Jane Austen könyveket, nem tudtam volna megmondani, hányszor olvastam a Büszkeség és balítéletet, de ezek a történetek számomra nyomtatott formában az igaziak. Természetesen ezt az álláspontomat nem osztottam meg a mellettem ülő Adonisszal, nehogy megbántsam. Szótlanul figyeltem Őt: némán az előttünk elterülő országútra meredt. Látszólag a vezetésre koncentrált, bár erre semmi szükség nem volt.

Miután leparkoltunk a seattle-i mozi parkolójában, Edward rám villantotta tökéletes mosolyát, majd kiszállt, hogy kisegítsen. Megkapaszkodtam a karjában, miközben igyekeztem megtalálni az egyensúlyomat.
Amikor beléptünk az épületbe, a jegyszedő szinte azonnal odalépett hozzánk. – Áh, Mr. Cullen! – szorította meg Edward kezét. – Kisasszony! – biccentett oda nekem. – Marie! – szólította meg a pénztárban ülő lányt. – A hármas terem elő van készítve?
– Oh, igen.
Edward felém fordult. – Gondolom, szeretnél pattogatott kukoricát és üdítőt? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen – bólintottam. – Sprite-ot kérek – válaszoltam ki nem mondott kérdésére. A popcorn gondolatára összefutott a nyál a számban.
Mialatt Edward megvette a menüt, körbepillantottam a mozi hallján. Jó páran lézengtek körülöttünk. A falakat a legújabb filmek plakátjai díszítették. Az utolsón megakadt a szemem: Cápasrác és Lávalány kalandjai. A főszereplő fiú nagyon emlékeztetett engem Jacobra, szinte kiköpött mása volt, csak kicsiben és rövid hajjal. Biztosra vettem, hogy ő is így festett, amikor ennyi idős volt.
Edward átfogta a derekamat; hűvös érintése megszakította merengésemet.
– Minden rendben? – A hangjában aggodalom csendült.
Megráztam a fejem, hogy eltűnjenek belőle ezek a képtelen ötletek és a gondolataim visszaterelődjenek a mellettem álló Adoniszra.
– Persze – füllentettem, miközben Edward gyengéden magával húzott a hármas terem felé.

A leghátsó sor közepére vezetett, majd segített leülni. A terem feltűnően kongott az ürességtől. Aztán elkezdődött a film, amire úgy tűnt, csak mi ketten vagyunk kíváncsiak. Reméltem, hogy Edward nem bérelt ki a részünkre egy egész mozitermet. Ha mégis, akkor nem ússza meg szárazon! – határoztam el magamban.
A képkockák fekete-fehéren peregtek, ami még inkább megerősítette a gyanúmat: valószínűleg Edward kérésére vetítik ezt a változatot.
– 1940-ben készült – súgta halkan a fülembe, mintha kivételesen sikerült volna olvasnia a gondolataimban.
A film egyidős Edwarddal – futott át az agyamon.
Ahogy tovább figyeltem a képsorokat, azon kaptam magam, hogy Őt képzelem Mr. Darcy helyébe. A pillantásom akaratlanul az arcára tévedt: elmélyülten a vászonra meredt, a szája szegletében ott játszott a félmosolya. Elképzeltem a film korának viseletében, és a gyönyörű látványtól elakadt a lélegzetem. Aztán a szívverésem árulóan felgyorsult.
– Valami baj van, Bella? – Az illata elbódított, ahogy odahajolt hozzám.
– Nem, nincsen – ráztam meg kábultan a fejem, majd visszafordultam a vászon felé.
Éreztem Edward fürkésző pillantását, amitől égett az arcom. Tisztában voltam vele, hogy a vérem vörösre festette és Ő a félhomály ellenére is tökéletesen látja kipirult bőrömet.
A kezemért nyúlt; a hideg érintés váratlanul ért, így pár szem kukorica a földön kötött ki. Ujjaimat sietősen az övéibe fűztem, nehogy meggondolja magát. Tudtam, hogy semmiképp sem lehetek gyorsabb nála, ha akarja, visszahúzhatja a karját egy szempillantás alatt, úgy, hogy én észre sem veszem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy mégsem tette.
A pattogatott kukorica az ölemben pihent; egy maréknyit mohón a számba tömtem, majd miután lenyeltem, nagyot kortyoltam az üdítőmből.
A film eseményeinek előrehaladtával Mr. Darcy egyre jobban emlékeztetett engem Edwardra, Elisabeth-tel pedig, mint ahogy olvasás közben, most is tökéletesen sikerült azonosulnom.

Amikor megjelent a vége főcím, én továbbra is a gondolataimba merülve, mozdulatlanul ültem. Egészen megdöbbentő volt a hasonlóság: Mr. Darcy eleinte elutasító viselkedése, és hogy mindenki félreismeri. De végül megtört a jég: szerelmet vallott Elisabeth-nek, Edward pedig közelebb engedett magához. Vajon a mi történetünk is ilyen boldog véget ér majd?
Nem tudhattam biztosan. Egyet viszont igen: Elisabeth-et és Mr. Darcyt többé semmi sem választhatja el egymástól, ahogy engem sem Edwardtól.

2011. április 16., szombat

8. Összeesküvés



EDWARD LEZSERÜL FEKÜDT AZ ÁGYAMON, és sejtelmesen mosolygott, amikor besétáltam a szobába. Nagyot sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet, miközben az elmém elszántan visszhangozta az elhatározásomat. – Ki fogom deríteni!... Ki fogom deríteni!
– Nem jössz közelebb? – kérdezte értetlenül.
– Nem – makacskodtam lehunyt szemekkel.
Megéreztem a lágy, napfény illatú szellőt; kábító lehelete cirógatta az arcomat.
– Bella? – énekelte.
– Meg akarsz leckéztetni? – suttogtam. Nem voltam biztos benne, hogy a megfelelő kérdést tettem fel, de jobbnak láttam a közepébe vágni. A kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a józanságomnál.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte értetlenül, és én biztosra vettem, hogy elkomorult az arca.
– Abból, hogy akaratom ellenére Alice kezére adsz – dünnyögtem összeszorított szemekkel.
A szívem összefacsarodott, mert nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni a paranoiás képzelgéseimre, de felfoghatatlan módon abban a pillanatban meghallottam Edward visszafogottan harsány nevetését.
– Buta Bella! – susogta, miközben megéreztem hűvös ujjait az állam alatt. Gyengéden megemelte a fejem, mire én bátortalanul felnyitottam a szemeimet. Az arca közelebb volt hozzám, mint számítottam rá. A lélegzetem elakadt, ahogy belenéztem a szemeibe, elmerülve az aranyfolyam lassú árjában. Ajkaim elnyíltak, a vérem az arcomba tódult, éreztem, amint a szívem eszeveszetten döngeti a bordáimat, miközben a fülemben lüktet minden dobbanása.
Edward szájának szegletében ott játszott a félmosoly, ahogy arcával az enyém felé közelítve, nullával egyenlővé tette az ajkaink között lévő milliméteres távolságot. Finoman rányomta az övéit az enyémekre. A hűs érzés maga alá temette minden bosszúságom, elnyomta minden érzékemet, és képtelen voltam gondolkodni. Hogyan is tudnék a közelében? Egyszerűen lehetetlen.
– Ott leszek melletted, és kordában tartom a húgomat… amennyire csak lehetséges. Ígérem – suttogta lágyan, mikor megszakította a csókunkat.
– De… – hebegtem.
Még nem álltak vissza az agytekervényeim a helyesnek mondható pályára. Meg kellett ráznom a fejem, hogy az eszem visszanyerje az uralmat a testem felett és újra képes legyek gondolkodni.
– De azt mondtad – futtattam le az agyamban az odalent elhangzottakat –, hogy te nem leszel ott – emeltem rá a tekintetem, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek. Addig kellett elfordítanom róla a pillantásomat, amíg el nem kábít. Gyorsan lesütöttem a szemem.
– Nem mondtam igazat – vont vállat egyszerűen. A szemem sarkából láttam a mozdulatot.
Mélyen felsóhajtottam, majd egy félszeg bólintással megadtam magam. – Ha a balett-termi eseményeket túléltem, akkor Alice hóbortjai már meg sem kottyannak nekem. Bár Alice egy vérszomjas nomád vámpíron is túltesz, amikor elhatároz valamit – aggodalmaskodtam gondolatban.
– Egyéb emberi szükségletek? – kérdezte Edward, megakadályozva a további baljós feltevések bekúszását az elmémbe.
– Aha – válaszoltam kedvetlenül. – Azonnal jövök – motyogtam a vállam felett, ahogy kezemben a piperetáskámmal kibicegtem a szobámból.
Gyorsan – egy csiga hozzám képest maga Schumacher – lezuhanyoztam, fogat mostam, majd magamra öltöttem a pizsamámat. Edward türelmessége határtalan volt, ahogy minden alkalommal kivárta, hogy én, a szerencsétlen emberlány, elvégezzem a halandó létemmel járó bosszantó teendőimet. A gipsz pedig csak hátráltatta az ügyetlenségem kiiktatását.
Nagy levegőt vettem, mielőtt visszabotorkáltam volna a szobámba. Hiába hatottak rám nyugtatóan Edward szavai, a kíváncsiság még mindig ott zúgolódott az agyam hátsó szegletében, és úgy döntöttem, makacsabbul fogok próbálkozni, hogy kiszedjem belőle.
Mire készülhetnek? Alice és Edward összeesküdtek ellenem, ehhez kétség sem férhet! – Ez a feltevés nem igazán volt ínyemre.
Edward elrévedve, gondolataiba merülten feküdt az ágyamon, karjait összefonta a mellkasán. – Bella?! – szólított meg selymes hangján.
A szívem hevesebben kezdett verni. Éreztem, hogy megbántottam Őt, a bizalmatlanságommal fájdalmat okoztam neki, ami megint csak azt bizonyítja, mennyire meggondolatlan is vagyok. Úgy éreztem, a lelkiismeret-furdalás mindjárt ledönt a lábamról.
Félszegen sétáltam az ágyamhoz, miután a neszesszeremet a helyére tettem. Edward felém nyújtotta az egyik karját, én pedig készségesen elhelyezkedtem az ölelésében, ami nem is ment olyan egyszerűen, tekintve a sérülésem miatt keletkező korlátaimat. – Már csak két hét és leveszik! – vigasztaltam magam.
Edward jól tudta, hogy nem szeretem, ha pátyolgatnak, és fejet hajtott az akaratom előtt, még ha néha nehezére is esett.
– Megbántottalak. – Inkább mondtam, mint kérdeztem.
– Dehogy, Kedvesem! – sóhajtotta. A hanglejtése nem győzött meg.
– De igen – makacskodtam. – Nem akarom, hogy azt gondold, azt feltételezem, hogy rosszat akarsz nekem – ráztam meg a fejem. – De azért ismerd be, az Alice-szel kapcsolatos félelmeim nem éppen alaptalanok – bosszankodtam.
Edward kuncogni kezdett. – Ami igaz, az igaz – nevetett. – Alice egy bosszantó kis törpe, de hidd el, hogy nem fog fájni, amire készülünk! – kacsintott rám.
– Nem fogod elárulni, mi az, ugye? – durcáskodtam.
– Nem, nem fogom – makacsolta meg magát.
– Rendben – bólintottam elszántan. – Hát akkor, Mr. Cullen, viselje a döntésének következményeit – mondtam sejtelmesen. Válaszképp Edward felvonta a szemöldökét.
Egy határozott mozdulattal megragadtam a fejem alatt lévő karját, majd a mellkasára löktem. Persze tudtam, hogy képtelen lennék ezt kivitelezni, ha nem hagyná magát.
Értetlen arckifejezéssel meredt rám.
– Jó éjt, Edward! – helyeztem a tenyereimet az arcom alá, majd lehunytam a szemem.
Edward nem válaszolt, én pedig nem néztem rá, csak hagytam, hogy a fáradtság belesodorjon a békés sötétségbe.

Nagyot nyújtózkodtam, amikor az ablakomon át beszivárgó napsugarak ébresztgetni kezdtek.
– Csakhogy felébredtél! – csicsergett Alice, mire a szemeim azonnal felpattantak.
– Alice? Te mit keresel itt? – kérdeztem álmos hangon.
– Érted jöttem – trillázta.
– Hol van Edward? – Magam mellé pillantottam az ágyra, végigsimítva a párnán.
Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy magamra hagyott.
– Vár minket – mosolygott Alice. – Előkészíti a terepet – mondta sokat sejtetően.
– Miféle terepet? – gyanakodtam.
– Majd meglátod. De most siess, hogy minél előbb nálunk lehessünk! – termett az ágy mellett hirtelen, lehúzva rólam a takarót.
– Oké, oké – adtam meg magam.
Szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok cikáztak az elmémben. Fogalmam sem volt, mire véljem ezt az egész mesterkedést.

– Megérkeztünk – mosolygott Alice.
– Aha – válaszoltam, mialatt nagyokat lélegezve igyekeztem megszüntetni a gyomrom folyamatos liftezését. Alice még Edwardnál is elvetemültebb módon hagyta figyelmen kívül a sebességkorlátozást, és alkalmazott hajmeresztő kanyarodási technikákat.
Miután a szerveimnek sikerült visszatérniük a rendeltetési helyükre, kiszálltam a kocsiból.
– Helló, Bella! – üdvözölt Jasper, ahogy beléptünk a házba.
– Szia, Jazz! – viszonoztam a köszöntést, miközben a tekintetemmel Edwardot kerestem. – Azt hiszem, ez felesleges. Nem kell elzsibbasztani, úgysincs hová menekülnöm – néztem rá rosszallóan, ahogy megéreztem a furcsa, kellemes nyugodtságot.
– Ahogy gondolod – mosolygott kedvesen.
– Ne légy már ilyen ünneprontó! – bosszankodott Alice, miközben beljebb tuszkolt a nappaliba.
Edward a dohányzóasztal előtt állt, amin egy laptop hevert kinyitott állapotban. Két lépéssel áthidalta a köztünk lévő távolságot. – Jó reggelt! – mormolta, mialatt finoman hűs ajkait a homlokomhoz érintette.
– Nem igazán az – dünnyögtem.
– Ne morogj már, Bella! – dorgált meg Alice. – Inkább ülj le a gép elé! – ragadta meg hátulról a vállaimat, kiszakítva Edward karjaiból. Gyengéden rálökött a hófehér kanapéra, a képernyővel szemben.
A szemeim tágra nyíltak a csodálkozástól. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem elhaló hangon.
– Azt, hogy lecseréljük a ruhatáradat – huppant le mellém Alice.
– Aha. Értem – emeltem égnek a tekintetem. – De erre semmi szükség – makacskodtam.
– Az én kedvemért – éreztem meg Edward finom susogásának szellőjét a fülemnél.
A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet, majd ötszörös erővel ostromolni kezdte a bordáimat, kitörni igyekezve a mellkasomból. A vérem az arcomba tódult, ami ebben a pillanatban igen kínosan érintett a szemtanúk miatt.
– Akkor kezdjük az elején – jelentette ki Alice, majd sorra mutogatni kezdte az oldalon fellelhető ruhadarabokat.
Pár óra múlva már zsongott a fejem a különböző modellektől, a színösszeállításoktól, a rengeteg stílustól. Szerencsére Alice ebben a pillanatban kimondta a végszót.
– Azt hiszem, végeztünk – mosolygott elégedetten.
Végre! – sóhajtottam fel. – Ezt Edward megkeserüli, ha addig élek is! – határoztam el magamban. – Ki kell találnom valamit, amivel megleckéztethetem!
Ekkor tűnt fel, hogy nincs a helyiségben. – Edward merre van? – pánikoltam.
– Indulásra készen vár téged – válaszolta Alice sejtelmesen.
– Alice… – szóltam rá kicsit erélyesebben. Kezdtem elveszteni a már így is vékony cérnaszálon függő türelmemet.
– Gyere! – kiáltotta, félbeszakítva az éppen kitörni készülő dührohamomat. Megragadta a karomat, és magával húzott a kijárat felé.
Kilépve a házból megláttam Edwardot, aki egy nyitott ajtajú helikopter előtt állt. Nekem pedig elakadt a lélegzetem.

2011. április 13., szerda

7. Baljós sejtések



EDWARD HŰVÖS AJKAIVAL FINOMAN ÍZLELGETTE AZ ENYÉMEKET. A lábaim kezdték megadni magukat. Úgy éreztem, ha még egy másodpercig csókol, akkor összeesem.
Ajkait gyengéden végigsiklatta az államon, majd a nyakamon – megremegtem a hűs érzésre –, és a vállamnál lévő gödröcskénél állapodott meg.
– Ideje, hogy hazavigyelek – mormolta a bőrömbe. – Charlie hamarosan hazaér – susogta, csókot lehelve a kulcscsontomra. Édesen hideg leheletétől libabőrössé vált a testem.
– Rendben – ziháltam rekedtes hangon.
A szívem minden érintésére kihagyott egy ütemet, majd tripla gyorsasággal kezdett dübörögni a mellkasomban, megkísérelve, hogy átszakítja a bordáimat és kiugrik a helyéről.
Edward felegyenesedett. Izmos karjai még mindig bilincsként tartották fogva az enyémeket a hátam mögött, megtartva összecsuklani készülő testemet is.
– Elengedhetlek? – kérdezte diadalittas mosollyal a szája szegletében.
Úgy hatott rám, mint egy valódi vadász a védtelen zsákmányra. Tökéletesen sikerült elkábítania. Képtelen voltam megszólalni; éreztem, hogy a torkomon akadnak a szavak és tátva marad a szám. Edward az arcomra nézve felkuncogott. Bele se merek gondolni, milyen kifejezést láthatott rajta.
– Nos? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
– Aha – hebegtem.
Ennyit voltam csak képes kinyögni; az édes méz, orgona napfénnyel és csillámokkal vegyített eszencia betöltötte a tudatomat. Az agyam nem tudott a beszédre koncentrálni, csak Edward illatára összpontosított, amely megzavarta a működését.
A következő pillanatban Adoniszom a hátára lendített. Görcsösen kapaszkodtam a nyakába, lábaimmal átfontam a derekát, szemeimet lehunyva két lapockája közé rejtettem az arcomat. Mélyet sóhajtottam, bódító illata ismét belibbent az elmémbe, fenntartva a kábulatot.
A következő józan percemben már a házunk előtt álltam. Semmit sem fogtam fel a visszaútból; a hajamat simogató lágy szellőt is csak egy pillanatra éreztem.
A Volvo a feljárónkon parkolt. Az egyik szemöldökömet felhúzva Edwardra néztem.
– Alice hozta el – simított végig hűvös tenyerével az arcomon, miközben ajkai szegletében megjelent a kedvenc mosolyom.
Elállt a lélegzetem, és forróság öntötte el az arcomat; éreztem, hogy a vérem megint elárul.
Edward kábító tekintetének bűvkörébe vonta az enyémet. A lágy aranyfolyam lassan folydogált éjfekete pupillái körül.
– Talán be kellene mennünk – duruzsolta.
Mi? – kerekedtek el a szemeim a gondolatra. – Be akar jönni? – pánikoltam. – Meg akarja várni Charlie-t? Miért? Talán megunta a vámpírkosztot, és velünk akar vacsorázni? Ez ostobaság! – száguldoztak kábult agyamban a képtelen gondolatok.
– Ne aggódj! – szólt selymes hangján Edward, mikor észrevette az arcomra kiülő, némi félelemmel vegyített, értetlenséget. – Nem maradok soká. Mármint Charlie számára – somolygott, szemei ravaszul felcsillantak. – De péntek este óta nem látott. Gyanakodni fog, és akkor, attól tartok, nem elégszik majd meg az éjszakai ellenőrzésekkel.
Némán bólintottam.
Mielőtt botladozni kezdtem volna a bejárat felé, Edward a karjaiba kapott. A konyhában óvatosan leültetett az asztalhoz, majd mellettem megállva, fürkésző tekintettel figyelte az arcomat, mire én értetlenül pislogtam rá.
– Mi lesz a vacsora? – kérdezte felém hajolva, két kezével a széktámlába kapaszkodott a vállaim felett.
Ha ez most figyelemelterelés akar lenni, akkor mesterien teszi nyeltem egy nagyot, képtelen voltam kikerülni a kábulatból. – Ó… – igyekeztem újra összekapcsolni a nyelvemet és a beszédközpontomat. – A hűtőben van még… – az öklömet a számhoz emelve megköszörültem a torkomat – a tegnapi piknik maradékából – néztem bele zavartan a csodálatosan szép szemeibe.
– Oké – bólintott, majd az alakja elmosódott előttem; ismét cikázni kezdett a fény.
Egy perccel később az asztalra tévedt a pillantásom. Edward már velem szemben ült, és kifogástalanul meg volt terítve.
– Tökéletes – motyogtam.
– Így terveztem – mosolygott elégedetten, karjait a mellkasán lazán összefonva, lezserül elnyúlva a székben. Épp csak bizonytalanul végigpásztáztam tekintetemmel tökéletes alakján, amikor meghallottam a járőrkocsit leparkolni a ház előtt.
– Bells! – nyitott be Charlie a bejárati ajtón.
– A konyhában vagyunk – kiáltottam válaszul. Szándékosan használtam többes számot, hogy a folyosóról a konyhába vezető úton lelkileg felkészülhessen a „fiúm” ittlétére. Charlie-t kínosan érintette, hogy az ő kicsi lányának udvarlója akadt, és eléggé feszélyezve érezte magát Edward társaságában.
– Szia, Bells! – üdvözölt a konyhába lépve. – Hello, Edward! – köszönt fennhangon, miközben igyekezett leplezni az arcára kiülő zavartságot. Gyanakvó tekintettel mérte végig Edwardot, mintha épp egy veszélyes bűnözővel állna szemben.
Hiába, a rendőrösztön! – emeltem égnek a tekintetem.
– Szia, Apu! – mosolyogtam rá, remélve, hogy a kínosan csendes percek gyorsan tovatűnnek.
– Hello, Charlie! – üdvözölte Edward felállva az asztaltól, majd udvariasan kezet nyújtott neki.
– Mi újság? – kérdezte számon kérő hangnemet megütve, miközben határozottan megrázta Edward kezét.
– Semmi, Apu – motyogtam, segélykérően Edwardra pillantva, aki azonnal a segítségemre sietett.
Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom a mai napról Charlie-nak. Azt mégse mesélhetem el neki, hogy medvelesen jártam begipszelt lábbal. Még teljesen egészségesen sem engedne ilyen közel egy medvéhez, nemhogy így. Valószínűleg elevenen megnyúzna. Persze, Edward megmentene tőle, de akkor fény derülne rá, hogy mi is Ő valójában. Charlie pedig örök időkre egy az Aranyhaj tornyához hasonló építménybe zárna, ahonnan engem nem mentene ki a hajam. Bár nem hiszem, hogy Edwardnak szüksége lenne a hajamra ahhoz, hogy felmásszon a toronyba. Elvileg a falon is képes lenne rá.
Mielőtt még tovább szárnyalhatott volna a fantáziám, képtelennél képtelenebb teóriákat gyártva a szobafogság legkíméletlenebb lehetőségeiről, Edward bársonyos hangja szakította félbe az ötletbörzét.
– Alice az előbb ment haza – mondta semleges hangon. – Megkért, hogy maradjak itt Bellával, amíg haza nem érsz. Nem akarta, hogy Bella egyedül legyen ilyen tehetetlen állapotban, de neki dolga akadt. Így nem tudott megvárni téged, ahogy eredetileg megbeszéltétek – dőlt belőle a szó egy fikarcnyi hamis csengés nélkül a hangjában.
Hát persze, Alice! Róla meg is feledkeztem – ráncoltam össze a homlokomat a gondolatra.
Mióta hazakerültem a kórházból hivatalosan Alice volt a pesztonkám. Nem hivatalosan pedig Edward. Még szerencse, hogy az átöltözésen és a fürdésen kívül nemigen engedett át Alice-nek, mert akkor már ki tudja, talán élő Barbie baba lennék. Bár nem valószínű, hogy túléltem volna barátnőm az ízlésem ellen indított hadjáratait.
– Értem – bólintott Charlie, mialatt helyet foglalt az asztalnál a szokásos székén, amit Edward félreérthetetlenül átengedett neki. – Te nem eszel velünk, Edward? – kérdezte udvariasan.
– Nem, köszönöm, Charlie – mondta, majd elsétálva az asztaltól lezserül nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Vacsoráztam, mielőtt eljöttem otthonról – hazudott rezzenéstelenül.
– Oké – motyogta Charlie. – Akkor jó étvágyat, Bells! – somolygott rám.
– Jó étvágyat, Apu! – válaszoltam, majd én is nekiláttam a finomságoknak.
Szótlanul fogyasztottuk el a vacsoránkat. Charlie nem volt éppen beszédes kedvében. Edward eddig még soha nem maradt nálunk vacsorára, vagyis eléggé az újdonság erejével hatott a szituáció, amit sem Charlie, sem én nem tudtunk megemészteni igazán.
Nekem elég volt, hogy Edwarddal minden időnket együtt töltjük, hogy csak arra a pár percre, maximum egy órára kell elválnunk egymástól, amikor Charlie hazaér, vagy azokra a napokra, amikor Edward vadászni megy. Nem értettem, mi a célja ezzel az estével.
Miután befejeztük, Edward szótlanul a mosogatóba rakta a tányérjainkat. – Charlie! – szólította meg, mikor éppen fel akart állni az asztaltól.
Bennem egy pillanatra megfagyott a vér; szerintem megint vetekedhetett a fehérségem Edwardéval. Pont úgy, mint amikor először megcsókolt. Megborzongtam az emlék hatására – hűvös ajkait szinte az enyémeken éreztem. Rákaptam a tekintetem, és áhítattal tanulmányoztam tökéletes arcának vonásait, szájának gyönyörűen ívelt vonalát. Zavartan sütöttem le a szemem, mikor, észrevéve, hogy figyelem, rám villantotta eszményi mosolyát. Éreztem, hogy a vérem árulkodóan pirosra festi az arcomat.
– Igen? – nézett Charlie gyanakvó tekintettel Edwardra.
– Alice arra gondolt, hogy holnap Bella átjöhetne hozzánk – kezdte szenvtelenül. – Kért, hogy kérdezzem meg. Szeretne mutatni valamit Bellának. Emmett és én Seattle-be megyünk egy zongorakészítő mesterhez, csak este érünk vissza – folytatta, kitalálva Charlie gondolatát.
Charlie felegyenesedett, majd féloldalasan felém fordulva megállt úgy, hogy mindkettőnket jól lássa, és karjait összefonta a mellkasán. – Rendben – válaszolta pár percnyi néma megfontolás után, mialatt kétkedő tekintettel pásztázta hol Edwardot, hol engem.
– Köszönöm, Alice nevében is – bólintott Edward neki. – Reggel kilenc felé beugrik Belláért, ha megfelel – mondta lágyan.
– Ha Bellának jó, akkor nekem semmi kifogásom – válaszolta Charlie felém sandítva.
– Oké – motyogtam az asztalnak.
Rossz, egyenesen baljós előérzetem támadt. – Miben sántikálhat? – morfondíroztam magamban. – Ha a bezárkózásomért cserébe Alice kezére ad, akkor jaj neki!
– Rendben, tolmácsolom Alice-nek – mosolygott Edward elégedetten. – Én nem is zavarok tovább – jelentette ki ellépve a konyhapulttól. – Jó éjt, Charlie! – fogtak kezet ismét búcsúzóul.
Aztán Edward hozzám lépett, miközben én még mindig elszántan tanulmányoztam az asztalterítő mintázatát.
– Jó éjt, Edward! – motyogta Charlie zavartan, majd elsétálva mellettünk a nappali felé vette az irányt.
Az államon éreztem Edward hűvös ujjait; finoman felemelte a fejem, rávéve, hogy belenézzek a lágyan izzó aranyfolyamba. Abban a pillanatban elfelejtettem lélegezni, az ajkaim elnyíltak, a szemeim vészesen kikerekedtek. Edward tökéletes szájának szegletében megjelent a finom gödröcske, félmosolyának jellegzetessége. Lassan felém hajolt, majd érzékien megcsókolt. A szívem abban a pillanatban, hogy hűvös ajkai az enyémekhez értek, igyekezett átlépni a fénysebességet. Úgy zakatolt a bordáim alatt, mintha egy pár másodpercen belül bekövetkező szívinfarktust jelezne.
– A szobádban leszek – ígérte alig hallhatóan, az ajkaimnak suttogva, mire én csak kábultan bólintottam. Az illata betöltötte a konyhát. Minden ragyogott. Az elmémre kábítószerként hatott édes aromája. Az illata, a hangja, a mosolya kiiktatta az összes vészjelzőmet, amelyeknek figyelmeztetniük kellett volna. – Jó éjt, Kedvesem! – mondta lágyan, mikor ajkaink szétváltak, csak kicsit hangosabban az előbbinél.
– Jó éjt, Edward! – válaszoltam a bódulattól rekedtes hangon.
Ahogy kisétált a konyhánkból, még egyszer visszafordult, rám villantva vészjósló mosolyát. Nem voltam képes elhessegetni azt az előérzetet, hogy másnap valami szörnyűség vár rám. – Ki fogom deríteni! – határoztam el magam. – Amint odafent leszek, kiszedem belőle! – bólintottam elszántan.
Odabotorkáltam a lépcsőhöz; a padló minden egyes lépésemet árulóan visszhangozta.
– Jó éjt, Apu! – kiáltottam Charlie-nak, mikor elértem az első lépcsőfokot.
– Jó éjt, Bells! – jött a válasz.
Rendíthetetlenül csörtettem végig a lépcsőfokokon, mint valami buldózer. Minden koppanással egyre elszántabb lettem. – Ki fogom deríteni!... Ki fogom deríteni! – zakatolt az agyamban a gondolat lépéseim ütemére.
A szobám ajtajához érve kissé haboztam. Remegő ujjakkal nyúltam a kilincshez. Nagyot nyeltem, a szívem erőteljesen dübörgött a mellkasomban. De a kíváncsiságom maga alá gyűrte a félszegségemet. Egy határozott mozdulattal nyitottam be, hogy megtudjam, mit hoz számomra a holnap.

2011. április 9., szombat

6. Engesztelés



MÁR LASSAN HÁROM ÓRÁJA KUKSOLTAM A SZOBÁMBA BEZÁRKÓZVA; az egész házra rátelepedő néma csend elviselhetetlen volt. Nem tudhattam, hogy Edward megunta-e már a várakozást. Annak ellenére, hogy előtte ott áll az örökkévalóság, biztosan nem fogja az én hisztimre vesztegetni végtelen idejét.
Rendben – vettem nagy levegőt, miközben elhatároztam, hogy feladom önkéntes rabságomat. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Edward itt van-e még, de a félelem – ami átjárta a testemet a gondolatra, hogy az ajtó előtt várja, hogy előmerészkedjek – erősebbnek bizonyult. Tétováztam. Bizonytalanul pillantottam a zárra, majd vissza a padlóra.
Bella! Ne légy gyáva! – korholtam le magam a sokadik ide-oda pillantgatás után, miközben a padlót bámulva összeszűkítettem a szemöldököm.
Nagyot sóhajtottam, majd ügyetlenül feltápászkodtam az ágyról. Edwardnak – ha még itt van – most felesleges lenne ismernie a gondolataimat. Az ormótlan járógipsz koppanása még a földszinten is jól hallható, akár az emberi fül számára is, nemhogy számára.
Remegő kézzel nyúltam a zár felé, miközben a szívem igyekezett átszakítani a mellkasomat. Elfordítottam a kulcsot, mialatt próbáltam lenyelni a torkomban lévő hatalmas gombócot.
Erősen lehunyva a szemeimet, kitártam az ajtót. Azonnal megéreztem a lágy szellőt, amellyel karöltve Edward mámorító illata is belibbent az elmémbe, kitörölve az emlékezetemet.
– Szia! – mormolta olyan örömmel a hangjában, mintha mi sem történt volna.
Édes lehelete elkábított.
– Szia! – motyogtam zavartan. A szemeimet még mindig csukva tartottam, miközben bűnbánóan lehajtottam a fejemet. – Tehát itt maradt. Nem ment el. Nem hagyott magamra – ujjongtam gondolatban.
Egész lényemet határtalan boldogság töltötte be, hogy újra a közelében lehetek, és elfelejttette velem a keserű dühöt, amit a gyerekes élcelődései váltottak ki belőlem.
Megéreztem Edward hűvös ujjait az államon. – Nézz rám, Bella! – kérte lágyan, olyan gyengéd hangsúllyal kiejtve a nevemet, hogy azt hittem, kicsúszik a talaj a lábaim alól. Egy röpke pillanatra éreztem megbicsaklani a térdeimet.
Bátortalanul nyitottam ki a szemem, félénken felnézve tökéletes Adoniszomra. Érzéki ajkai szegletében ott ült a kedvenc félmosolyom, tekintetében a csodás aranyfolyam békésen folydogált, körülölelve éjfekete pupilláinak szigetét.
– Sajnálom – suttogtam alig hallhatóan, miközben nem túl nagy sikerrel igyekeztem elkerülni teljes megértést sugárzó pillantását.
– Én is – csókolt lágyan homlokon.
NE! – tiltakoztam hevesen magamban. – Ne! Nem engedhetem, hogy Ő sajnálkozzon az én butaságom miatt! Ez az egész annyira gyerekes volt részemről. Ez egyszerűen… megbocsáthatatlan! – vágott arcul a felismerés. A legnagyobb ostobaság, amit tehettem, ez a buta bezárkózás. Hiszen el is mondhattam volna neki, hogy nem tetszik, ha gúnyolódik rajtam. De nem! Nekem magamra kellett zárnom az ajtót. Megérteném, ha azonnal sarkon fordulna, faképnél hagyva egy ilyen éretlen tini lányt, mint amilyen én vagyok.
– Neked nincs mit sajnálnod – húztam el a számat, még mindig bűntudatosan kerülve a pillantását.
– Bella! – A szemem sarkából láttam, ahogy megcsóválja a fejét. – Az én hibám. Nem lett volna szabad gúnyolódnom rajtad. Ne haragudj! – mondta bánatosan.
Éreztem, hogy a szívem belesajdul a szavaiba. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát az én meggondolatlanságom és ostoba viselkedésem miatt. – Ne, kérlek! – nyögtem fájdalmasan, miközben összeszorult a mellkasom. – Én… teljesen lehetetlenül viselkedtem – ráztam meg a fejem, elkeseredett próbálkozást téve, hogy megsemmisítsem a gyűlni kezdő könnyeket, de elkéstem. Egy áruló könnycsepp kibuggyant a szememből, végigfolyva az arcomon.
Edward hűvös kézfejével gyengéden letörölte, mire a könnyeim megállíthatatlanul, hangtalanul hullani kezdtek.
– Mi a baj, Kedvesem? – kérdezte lágyan, lecsókolva arcomról a nedves könnycseppeket.
– Semmi – motyogtam. – Csak… bánt, amit tettem – vallottam színt elcsukló hangon.
– Buta Bella! – lehelte. – Te úgy viselkedtél, ahogy egy tizenéves lányhoz illik, én pedig… Nos, én pedig úgy, mintha egy suhanc kamasz fiú lennék, ami hozzám… hát… nem éppen méltó – kacagott fel. – De mit tegyek, ha ezt váltod ki belőlem? – vont vállat.
Halványan elmosolyodtam.
– Akkor? Fegyverszünet? – kérdezte óvatosan.
– Nem – jelentettem ki határozottan, dacosan a szemébe nézve, mire felvonta az egyik szemöldökét. – Béke – bólintottam mosolyogva.
Felnevetett. – Ahogy akarod – vigyorgott rám ravaszul. – Ezek szerint, Miss Swan, hajlandó velem eltölteni a mai napját is? – ajánlotta fel a karját, amit én zavartan elfogadtam.
Edwardnak több se kellett; azonnal a karjaiba kapott, s mire feleszméltem, már az erdőben száguldott velem.
– Hová megyünk? – kérdeztem értetlenül.
– Majd meglátod – somolygott sejtelmesen. – De jobb lesz, ha most lehunyod a szemed! – Vetett rám egy pillantást, s láttam a tekintetében, hogy jobban teszem, ha engedelmeskedem. Így egy beleegyező sóhaj kíséretében kelletlenül becsuktam a szemeimet.
Fogalmam sincs, mennyi ideig futhatott velem; hűvös mellkasához bújva elvesztettem az időérzékem. Csodás illata eltompította az érzékeimet.
Abbamaradt a madarak békés csicsergése, mikor végül megálltunk, jelezve, hogy veszedelem közeleg.
– Kinyithatod a szemed, Kedvesem! – jelentette ki Edward halkan, a hangjában elégedettség csendült.
Hihetetlen gyorsasággal pattantak fel a pilláim, majd azonnal körbenéztem, hogy az oldalamat furdaló kíváncsiságomat kielégítsem. – Hol vagyunk? – kérdeztem hitetlenkedve.
Az erdő, mely körülvett, a zöld rengeteg árnyalatában pompázott. Az óriás jegenyefenyők haragoszöldje keveredett a magasba nyúló délceg platánok és juharfák élénkzöldjével. Törzsüket mohák, zuzmók és indás növények borították, felkúszva a lombkoronákig, mélyzöld színbe vonva kérgüket. Mindenhol buja növényzet: páfrányok, virágok; mint egy őserdő, csak éppen nem a trópusokon. A napfény csak helyenként tört át a faágak és a levelek között. Ahol mégis célt ért, ott élénkebb lett a színorgia, tovább fokozva a szemet kápráztató látványt.
Nem ismerem ezt a helyet – állapítottam meg magamban, próbálva gyatra emberi emlékezetemből előásni valami halvány emlékfoszlányt a kicsi tisztásról – ami előttünk pár méternyire terült el –, de nem jártam sikerrel. – A kontinenst biztos nem hagytuk el, de az államot?
– Az volt a vágyad, hogy vigyelek egyszer magammal vadászni. Hát – sandított rám komoly arccal –, most teljesült a kívánságod.
A levegő bennrekedt a tüdőmben egy pillanatra. Rémülten kapkodtam oxigén után, a szívem eszeveszett vágtába kezdett, miközben kikerekedett szemekkel bámultam Edwardra. Látszott az arcán, hogy nagyon koncentrál valamire.
Hirtelen felnevetett. A hangja messzire szállt a néma erdőben, visszhangot verve a fejemben.
Most megint kezdi az ugratásom, vagy komolyan gondolja?
– Mi az? – faggattam elcsukló hangon.
– Csak… csak… csak vicceltem, Bella! – kacagott hátravetett fejjel. – Nyugodj meg, egészen másért vagyunk itt. Nem vadászni hoztalak. De mindenesetre jó látni, hogy akad benned egészséges emberi félelem – mondta elégedetten, kaján mosollyal a képén.
Morcosan kifújtam a levegőt, igyekezve nem zokon venni az újabb kamaszos tréfálkozását.
– Most nagyon csendben kell lenned – susogta a fülemhez hajolva. Végigfutott a borzongás a gerincem mentén, ahogy megéreztem hűvös leheletét a bőrömön.
Edward besétált az apró rétet körülvevő óriási fák sűrűjébe, majd az egyik tövében a lábaimra állított. Kétoldalt megtámaszkodott az arcom mellett, mire én teljesen a fának préselődtem. Lassan felém hajolt, miközben arcán ott ült jellegzetes mosolya, aranyszín tekintetét az enyémbe fúrta, majd jeges ajkait finoman a számra nyomta.
Elfelejtettem levegőt venni, a szívem kitartóan igyekezett átszakítani a bordáimat, de mielőtt elvesztettem volna a józanságomat, próbára téve ingatag önfegyelmét, Edward megszakította a csókunkat.
– Most figyelj! – lehelte. – És ne mozogj, kérlek! – Fejével lassan a tisztás felé intett.
Követtem a tekintetét. A rét másik oldalán egy hatalmas barnamedve sétált ki a fák közül, óvatosan a környezetét kémlelve. Mozdulatlanul figyeltük a pompás példányt.
Nem sok esélyem lenne vele, de neki sem Edwarddal szemben. Tényleg meg akarja mutatni, hogyan szokott vadászni? – értetlenkedtem magamban, hiszen mikor rákérdeztem, borzasztó hevesen tiltakozott. – Valószínűleg meggondolta magát – adtam meg magamnak az egyetlen épkézláb magyarázatot, mikor megláttam a medve lábánál valami kis apró állatkát botladozni.
– Az… egy medvebocs? – tátogtam majdnem hang nélkül, erősen az apróságra fókuszálva.
– Igen. Az – súgta halkan, gyengéd mosollyal az arcomat fürkészve. – Mindjárt jön a többi is – duruzsolta.
Néztem a büszke anyaállatot, aki komótosan sétált a tisztás másik oldalán a védelmet jelentő sűrű növényzet mentén, figyelve minden lépésére, nehogy rálépjen a hátsó lábánál ugrándozó kicsire. Két másik apróság jelent meg mögötte; épp egymáson próbálgatták az erejüket. Egyik világosabb, másik sötétebb árnyalatú barna bundát viselt. A harmadik kicsi bocs pedig majdnem teljesen elveszett a mamája bundájának színében. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az édes medvecsaládot. A bocsok mintha összebeszéltek volna, játékos rohamot indítottak mamájuk ellen, mialatt Edward – a szemem sarkából láttam – az arcomat fürkészte.
Ellágyulva néztem, ahogy az anyaállat hatalmas mancsaival, hihetetlen gyengédséggel gurítja arrébb a támadást játszó csemetéit.
– Mikor vadászni voltunk Emmett-tel, akkor ő ezt a medvét szemelte ki magának – kezdte elfojtott hangon, mire ijedten rákaptam a tekintetem. – Már épp végezni akart vele, mikor észrevette, hogy vemhes – folytatta a medvecsalád felé fordulva, miközben én tágra nyitott szemekkel bámultam rá.
– Emmett megmentette a medvét? – rebegtem hitetlenkedve.
– Azonnal hívtuk Carlisle-t – nézett rám Edward lágy tekintettel, ajkai szegletében félmosolyával. – Szerencsére nem voltak halálosak a sérülései. Elkábítottuk, aztán Emmett idehozta. Viszonylag hamar felépült. Itt születtek a kicsik.
– Értem – suttogtam, miközben tekintetemet visszafordítottam az apróságok irányába.
Pár pillanat múlva a medvecsalád eltűnt a fák sűrűjében.
– Köszönöm, hogy elhoztál ide – mondtam meghatottan. – Még sosem láttam vadon élő medvéket – néztem rá hálás tekintettel.
– Szívesen – mormolta. – Mindenképpen meg akartam mutatni – simított ki az arcomból egy kósza tincset.
Elállt a lélegzetem. Edward tökéletes arcával lassan közelített az enyém felé, ajkait finoman az enyémekhez érintette, lassú keringőre hívva őket.
A szívem vadul dübörögni kezdett, megpróbálva átszakítani a mellkasomat. Éreztem, hogy a vérem az arcomba tódul. Mint mindig, most is meggondolatlanul cselekedtem; a karjaim önálló életre keltek. Egyik kezemmel beletúrtam Edward hajába, mire Ő, megakadályozva, hogy el kelljen húzódnia tőlem, megragadta a csuklóimat, és gyengéden a hátam mögé szorította őket. Engedelmesen ernyesztettem el a kezeimet, mialatt átadtam magam a csodás kábulatnak, amit tökéletes Adoniszom karjaiban éltem át.

2011. április 5., kedd

5. Csel



ÉREZTEM A FELKELŐ NAP SUGARAINAK MELEGÉT AZ ARCOMON; lágyan cirógattak, felidézve egy fehér kéz mindig vágyott röpke érintéseit. Lassan kezdtem ébredezni. Kinyitottam az egyik szemem, óvatosan körbekukucskálva. Edward mellettem feküdt, karjait összefonta a mellkasán.
– Jó reggelt! – mormolta lágyan, felém villantva félmosolyát. Arcán az az átszellemült, varázslatos kifejezés ragyogott, melyből tudtam, egész éjjel magába feledten figyelte, őrizte álmomat.
– Neked is! – suttogtam. – Mennyi az idő? – érdeklődtem, miközben kinyújtózkodtam.
– Kilenc múlt – válaszolta.
– Ühm – nyögtem nyújtózkodás közben. – Mi a mai program? – mosolyogtam.
– Majd meglátod – vigyorgott ravaszul.
– Oké – hagytam rá, majd feltámaszkodtam az ágyon.
Letoltam magamról a takarót, majd, a gipszemnek köszönhetően, látványosan ügyetlenkedve kikászálódtam az ágyból. Elbotorkáltam a gardróbomig azzal a szándékkal, hogy összeállítom az aznapi viseletemet. A lehetőségeim eléggé korlátozottak voltak, tekintve, hogy nem minden ruhadarabom tette lehetővé az átalakítást az ormótlan járógipszhez, de a farmerjeim többsége szerencsére képes volt alkalmazkodni a helyzethez. Legalább most Alice-nek nem állt módjában beleszólni az öltözködésembe; ennyi előnyöm származott a sérülésemből.
Edward lágy tekintettel kísérte végig minden mozdulatom. Elővettem egy kék farmert, meg egy világoskék, virágmintás, fodros ujjú blúzt, és természetesen… fehérneműt. Az utóbbi ruhadarab kezembe vételénél fülig vörösödtem, mivel éreztem Edward pillantását magamon. Abban a pillanatban már előttem is állt, mire a szívem kihagyott egy másodpercre, majd ötszörös erővel kezdte döngetni a bordáimat.
– Hölgyem, megengedi, hogy a kísérője legyek a fürdőszobáig? – kérdezte énekelve.
– Igen, Uram! – motyogtam zavarodottan.
Rögtön a karjaiba kapott. Kezébe vette a piperetáskámat, s mire feleszméltem már a lábaimra állított a fürdőszobában. Kikerekedett szemekkel néztem rá, még mindig nem szoktam meg ezt az eszeveszett tempót. Mosollyal az ajkai szegletében, mindvégig szemei bűvkörében fogva tartva, lassan kisétált a helyiségből, és becsukta maga után az ajtót.
Csak álltam ott; elfelejtettem levegőt venni. Teljesen elkápráztatott. Magamhoz térve a csodás kábulatból, nagyot sóhajtottam.
A készülődés a szokásos módon zajlott… ügyetlenül. A gipsz, úgy látszik, arra lett kitalálva, hogy megnehezítse az életemet. Miután mindennel végeztem, felöltöztem, majd kibicegtem az ajtón. Edward nem várt a folyosón, ahogy tegnap reggel tette.
Kezemben a piperetáskával visszasántikáltam a szobámba, majd miután a helyére tettem, leültem az ágyra, hátat fordítva az ajtónak. Időm sem volt ráeszmélni, hogy a takaró besüpped mögöttem, mert abban a pillanatban Edward hűvös ajkai már a nyakamon pihentek. Ösztönösen felsikítottam, mire a támadóm felkuncogott.
– Ez nem ér! – morogtam, mint egy durcás kisgyerek.
– Sajnálom – mormolta, miközben ajkait felfelé siklatta a fülem mögötti gödröcskéig, majd az állam felé vette az irányt, s végül rátalált az ajkaimra.
Már így is vadul kapkodtam levegő után, de mikor megcsókolt, az agyam elvesztette az irányítást, a szívem vad vágtába kezdett és a kezeim önálló életre keltek. Átkaroltam a nyakát, egyik kezem ujjait a hajába fűztem, igyekezve közelebb húzni magamhoz. Úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a mentőövbe. Edward fájdalmas nyögéseitől sem voltam képes visszanyerni a józan eszemet. Végül eltolt magától, rosszalló pillantást vetve rám, vad hévvel kifújva a levegőt.
– Tudom… tudom… – motyogtam a takaró mintázatát tanulmányozva, miután már képes voltam rendesen levegőt venni. – Én leszek a… halálod… – csuklott el a hangom az utolsó szót kimondva. Gyűlöltem és egyben kívántam is ezt a heves vágyat a testemben Edward iránt.
A szemeimből potyogni kezdtek a könnyek, és éreztem a hatalmas gombócot a torkomban, ahogy egyre növekszik. Szégyelltem emberi mivoltom eme gyarló tulajdonságát, a vágyamat a csókjaira, az ölelésére, mellyel minden alkalommal próbára teszem ingatag önfegyelmét.
Edward gyengéden az állam alá nyúlva felemelte a fejem, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. A tekintete fájdalmas volt, tele megértéssel. Pislogtam, hogy a látásomat elhomályosító könnyek eltűnjenek és jobban láthassam a gyönyörű, igéző aranyfolyamot.
– Sajnálom – mondta lágyan. – Ne haragudj, hogy akkor, ott a dzsipnél ezt mondtam neked – folytatta bocsánatkérően.
– Semmi baj – sóhajtottam bánatosan. – Igazad volt – suttogtam.
– Buta Bella! – csóválta meg a fejét. – Kettőnk közül csakis én vagyok az, aki a másik halálát jelentheti – simított végig hűvös kézfejével az arcomon.
– De… én… – pánikoltam. – Nem akarom, hogy ezt mond. Nem akarom, hogy ezt gondold – motyogtam magam elé. – Bármi más is megölhet, amilyen ügyetlen vagyok – húztam el a számat.
– Ebben igazad van – nevetett. – A te szerencséddel egy kósza üstökös is nagy valószínűséggel neked csapódhat, ha esetleg letér a pályájáról – kuncogta.
Összefontam a karjaimat a mellkasomon, olyan bosszús pillantást vetve Edwardra, amennyire csak lehetséges.
– Ez nem vicces! – pirítottam rá.
– Ühm – vigyorgott. – Dehogynem – lehelte, arcával az enyém felé közelítve. Akadozva vettem a levegőt, miközben a szívem igyekezett átlépni a fénysebességet. – Reggeli? – kérdezte végül. Ajkai csupán pár milliméternyire voltak az enyémektől, édes lehelete belibbent az elmémbe, elhomályosítva a látásomat, megbénítva a testemet.
– Oké – motyogtam, még mindig elkábulva a mámorító illattól.
Megszédülten próbáltam követni az eseményeket, de a következő pillanatban már az asztalnál ültem a megszokott müzlis tálkámmal szemezve. – Ha nem vigyázok, egyszer az agyam végleg lemarad a szememtől – morogtam.
Edward felnevetett.
Na, persze! Mókás az emberlánnyal szórakozni. De ezt még megkeserüli, annyi szent! – dühöngtem magamban pillanatnyi ellenérzéssel.
– Nem hiszem, hogy ez lehetséges. Orvosi tanulmányaim során nem találkoztam ilyesféle jelenséggel. Bár… – töprengett el egy pillanatra, egyik kezével az állát dörzsölgetve – nálad sosem lehet tudni – sandított felém vigyorogva.
Na, várj csak, barátocskám! Betelt a pohár! Ezt még megbánod! – fortyogtam gondolatban. Pillanatok alatt képes volt feldühíteni az idétlen megjegyzéseivel.
„Nem jól működik az agyad.” Meg az az üstökösös beszólás… Ezt már nem hagyhatom megtorlatlanul! De miért reagálok így? Élveznem kellene az időt, amit együtt tölthetünk. – Mégis az egyre fokozódó ingerültség csak szította ébredező dacosságomat.
Elmerültem a reggelim tanulmányozásában, miközben Edward leült velem szemben. Bekanalaztam a müzlimet, mialatt még csak egy óvatlan pillantást sem vetettem az engem teljes áhítattal figyelő Adoniszra.
Mikor végeztem, kezemben a müzlis tállal, felálltam az asztaltól, majd bicegve megindultam a mosogató felé. Edward nem mozdult, biztosan érezte, hogy most kihúzta nálam azt a bizonyos gyufát. – Nem baj, csak higgye is! Cyrano de Bergerac sem tűrte, hogy más a nyelvét köszörülje rajta, hacsak az nem saját maga volt.
Megfordultam, karjaimmal a mosogatón megtámaszkodva, majd dühösen kifújtam a levegőt. Egy felbőszített bika labdába se rúghatott volna most mellettem. A szemem sarkából láttam, hogy engem figyel, arcán tanácstalan kifejezéssel.
Most mutasd meg, Bella, hogy mégiscsak szorult beléd egy csekélyke színészi tehetség! Ne feledd, meg akarod leckéztetni! Ne hagyd, hogy elkápráztasson! Semmiképp!
– Megbántottalak valamivel? – kérdezte bűnbánóan.
– Nem, dehogy – feleltem könnyedén, elhúzva a számat. – Csak kicsit furán érzem magam. Ez minden.
– Furán? – ismételte aggodalommal teli hangon. – Mégis mi a baj? – faggatózott.
– Semmiség, tényleg. Csak szeretnék visszamenni a szobámba.
Felállt az asztaltól, majd emberi tempóban megindult felém. – Ahogy óhajtod – lehelte, miközben az állam alá nyúlva finoman felemelte a fejemet, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
Most légy erős, Bella! Akkor is véghezviszem a tervemet! Nem hagyom eltántorítani magam! – határoztam el.
A karjaiba vett, majd – a számomra normálisnak tartott tempóban – megindult az emelet felé. A szobámba érve gyengéden az ágyra fektetett.
– Hoznál nekem egy pohár vizet? – kezdtem meg a hadműveletet. Habár fogalmam sem volt, hogyan valósíthatnám meg, amit kigondoltam, tekintve, hogy az ajtó három méter távolságra van tőlem, Edward pedig villámgyors. Mire felkelek az ágyról, Ő már itt lesz, kezében a pohár vízzel. – Nem érzem valami jól magam – folytattam elgyötörten, teljes átéléssel a hangomban.
Az alakításom megtéveszthette, mert aggódva a homlokomra helyezte hűvös tenyerét. – Nincs lázad. Hála az égnek! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Megyek, hozok vizet.
– Várj! – kiáltottam. A pánik kihallatszott a hangomból.
– Igen? – kérdezte dallamosan.
– Előbb szeretnék kimenni a fürdőszobába – motyogtam zavartan.
– Oké – nézett rám gyanakvó tekintettel.
Miután feltámaszkodtam az ágyon, Edward a térdeim alá nyúlt, én pedig átkaroltam a nyakát. Fejemet a mellkasára hajtottam; hirtelen olyan kicsinyesnek, szinte távolinak éreztem a megbántottságomat és kigondolt tervemet. – De nem…
A fürdőszobában a lábaimra állított, majd magamra hagyott. Megmostam az arcom, hideg vizet locsoltam a nyakamra, majd kicsit elidőztem a tükörképem tanulmányozásával.
Kilépve a folyosóra megpillantottam Edwardot, ahogy lezserül a szemközti falnak támaszkodik.
– Öhm. Kész vagyok – dünnyögtem.
– Biztos jól vagy? – lépett elém fájdalmas arckifejezéssel.
Egy pillanatra újra visszakoztam az elhatározásban, hogy megleckéztessem, ahogy éreztem összeszorulni a gyomromat.
– Igen – válaszoltam kikerekedett szemekkel.
– Rendben – hagyta rám, miközben ismét a karjaiba vett, és emberi tempóban a szobám felé vette az irányt.
– Itt jó lesz – jelentettem ki határozottan, mikor az ajtó elé értünk.
– Biztos? – kérdezte csodálkozva.
– Igen, biztos – válaszoltam ellentmondást nem tűrő hangon.
Edward, fejet hajtva az akaratom előtt, a lábaimra állított az ajtó előtt.
– Hoznád a vizet? – kérdeztem bátortalanul.
– Persze – válaszolta, majd cikázni kezdett a fény a szemem előtt.
Szerencsére már megtettem az első lépést befelé, mielőtt Edward nekiiramodott volna. Belépve a szobámba, levettem a kicsi rozsdás kulcsot a fehér polcról, ami az ajtó mellett állt. Szerencsére nem kellett ide-oda bicegnem, így egy helyben állva véghezvihettem a tervemet. Ez a tudat megnyugtatott, hiszen nagyon gyorsnak kellett lennem.
Tisztában voltam vele, hogy a zár nem működik tökéletesen, és megtörténhet, hogy lakatosra lesz szükségem, ha az életben még egyszer ki akarok lépni innen, de ez most cseppet sem érdekelt. A lényeg az volt, hogy megbüntessem Edwardot a komisz megjegyzéseiért.
Becsuktam az ajtót, majd egy határozott mozdulattal bezártam. Miután ezt megtettem, illetve meggyőződtem róla, hogy valóban zárva van, elbotorkáltam az ablakig. Mivel napsütéses idő volt, biztos lehettem benne, hogy Edward nem próbál meg bemászni rajta, kockáztatva, hogy meglátják a szomszédjaink. De jobbnak láttam körültekintően eljárni. Épp az ablakkilincs felé nyúltam, mikor halk nyikorgást hallottam az ajtó felől. Edward éppen akkor próbált benyitni. Gyorsan bezártam az ablakot, majd csendben vártam őrjöngő kitörését.
– Bella? – kiáltotta nem éppen dühtől mentes hangon.
– Igen? – kérdeztem vissza alig hallhatóan. Tudtam, hogy úgyis meghallja. Nekem felesleges volt kiabálnom.
– Miért zártad be az ajtót? – értetlenkedett.
– Csak – válaszoltam durcásan.
– Szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdezte. Így is, hogy nem láttam, mérget mertem volna venni rá, hogy vigyorog.
Azt hiszed, hogy ezzel most megijesztettél? Na, megállj! – dühöngtem.
– Igen – füllentettem határozottan.
– Rendben – mondta dacosan.
Most biztosan azt hiszi, hogy miután eljátssza, hogy elmegy, rögtön kinyitom az ajtót, az Ő elégedett vigyorával találva szembe magam. – Arra várhat! – fontam össze a karjaimat a mellkasomon. – Most emberedre akadtál, Edward Cullen!
Hiába hallgatóztam feszült figyelemmel, Edward olyan nesztelenül volt képes közlekedni, hogy teljesen felesleges volt minden erőfeszítésem. Egyáltalán nem lehettem benne biztos, hogy elment, de abban sem, hogy még itt van.
Edward!? – akartam kiabálni, de a torkomon egy nyikkanás, még annyi sem jött ki. A büszkeségem erősebbnek bizonyult.
Óvatosan kikukucskáltam az ablakon, hátha meglátom Őt, de nem volt sehol. Lehet, hogy kilépve a házból egyenesen befutott az erdőbe, és meg sem állt a Cullen-rezidenciáig.
Hogy lehettem ennyire ostoba?! – dorgáltam meg magam gondolatban. – Edward téged választott, veled van, miért nem elég ez neked, telhetetlen nőszemély?!
Kezdett úrrá lenni rajtam a teljes kétségbeesés, de a makacsság dacos szörnye lesben állt a háttérben, és nem engedte, hogy elbizonytalanodjam Edward megleckéztetését illetően.
Vajon az ajtó előtt lehet még? Hiszen képes órákon át mozdulatlan maradni, vagy ez csak hiú ábránd? Már rég faképnél hagyott? Biztos nevetséges lehetek! Hiszen Ő már több mint száz éves, nem valószínű, hogy az örökkévalóságot egy hisztis csitrire fogja vesztegetni tépelődtem magamban.
Bizonytalanul bicegtem az ajtóhoz, majd rátapasztottam a fülemet. Persze nem volt semmi értelme; a saját lélegzetvételemen kívül semmit se hallottam.
A kezem önálló életre kelt, a zár felé nyúltam.
NEM! Ez olyan lenne, mintha megbántam volna. Nem adom meg neki ezt az örömöt, hogy még a végén én kérjek tőle bocsánatot. Azt már nem! – makacsoltam meg magam. – De mi van, ha már nincs is az ajtó előtt? Ha tényleg… – nyeltem egy nagyot. A könnyek hangtalanul csorogtak végig az arcomon. – Elment, ahogy mondta? Ebben az esetben inkább te akadtál vámpírodra, Isabella Swan! – zokogtam magamnak.

Copyright

myfreecopyright.com registered & protected