2. Reggeli móka

NAGYOT NYÚJTÓZKODTAM, és úgy éreztem, hogy az ép lábam menten leszakad. Égő fájdalom nyílalt belé, olyan volt, mintha ezernyi tű fúródott volna a csontjaimba. Jéggé fagyott a lábam.

– Hmmmmmm – nyújtózkodtam ismét. A fájdalom már nem volt annyira éles.

Fél szemmel körbekukucskáltam a szobámban. Edward féloldalasan feküdt mellettem, egyik kezével a fejét támasztotta, a másikkal végigsimított az arcomon. Megborzongtam hideg érintésétől.

– Jó reggelt, álomszuszék! – mondta lágyan, és az ajka szegletében megjelent jellegzetes mosolya.

Látványosan dideregni kezdtem.

– Jó reggelt! – A fogaim vacogtak, miközben kiejtettem a szavakat.

– Fázol, Kedvesem? – kérdezte Edward. A hangja tele volt aggodalommal, ahogy végignézett rajtam. – Jaj, Bella! Ne haragudj! Nem vettem észre – mondta bocsánatkérően.

Felemeltem a takarót, hogy megnézzem, mégis miről beszél, de ő gyorsabb volt, és visszaszorította rám az anyagot. Kérdőn néztem fel rá.

– A lábad teljesen elkékült – mondta bűnbánóan, összeszűkítve a szemeit.

Mindenhol gondosan betakargatott, majd kiviharzott a szobából. Csak egy elmosódó fénycsóvát láttam utána. Egy pléddel tért vissza. Hát persze! Már biztosan minden szegletét ismeri a háznak.

A pokrócot is rám terítette, majd visszafeküdt mellém. Igyekeztem gyorsan felmelegedni, hogy ismét a karjaiba bújhassak. Pár perc múlva már jó meleg volt a takaró alatt. A lábamat dörzsölgettem, hogy beinduljon a vérkeringésem. Edward fürkésző tekintettel követte minden mozdulatomat. Kidugtam a kezeimet, és felé nyúltam.

– Bella? – nézett rám kérdőn.

– Jól vagyok – mondtam morcosan.

Engedte, hogy átöleljem; a mellkasára hajtottam a fejem.

– Hány óra van? – kérdeztem egy hatalmas ásítás kíséretében.

– Tizenegy – felelte mosolyogva.

– Tizenegy? – csodálkoztam el.

– Az éjjel egész nyugodtan aludtál. Rád fért a pihenés.

Nagyokat pislogtam.

– Mik a terveid mára? – kérdezte egy kaján vigyor kíséretében.

– Miért, neked mik a terveid? – érdeklődtem felhúzott szemöldökkel.

Felnevetett. – Hát… arra gondoltam, hogy elmehetnénk a rétünkre – mondta, miközben megvillantotta tökéletes mosolyát. – Jó idő van, süt a nap. Charlie elment Billyvel horgászni – sorolta magabiztosan.

– Rendben – bólintottam mosolyogva.

Tegnap péntek volt, és most egy mesébe illő este után egy tökéletes hétvégét tölthetek el vele.

– Akkor készülődj! – tolt el gyengéden magától, és Adonisz testével fölém magasodott. Hosszú ujjú, sötétkék inget és fekete farmernadrágot viselt. Ingének felső két gombja ki volt gombolva, és az ujja fel volt tűrve. Ez a szín tökéletesen kiemelte izmai körvonalát. Gyönyörű volt. Ajka szegletében ott ült a gödröcske, ami féloldalas mosolyának hozadéka volt. Szemeiben az aranyfolyam lágyan folydogált, pupillái fekete szigetként ültek a közepén. Arcának tökéletes vonásai elkápráztattak.

Nagyot nyeltem. A szívem olyan vad vágtába kezdett, hogy azt hittem, itt a pillanat, amikor szívrohamot kapok, miközben Edwardot bámulom. Azt hiszem, erre mondják, hogy szívdöglesztő.

Még mindig fölém hajolt. Arca lassan közeledett az enyém felé. Milliméterről milliméterre csökkent a távolság kettőnk között, és Ő minden egyes mozdulat után megállt, és engem fürkészett lágy tekintetével. Minden mozdulatlan pillanatában kihagyott a szívem. Vadul dobogott, aztán egyetlen néma másodperc következett.

Edward arcán egyre szélesebbre húzódott az a bizonyos félmosoly, aztán az ajkaink összeértek. Gyengéden csókolt, és én ismét elvesztettem a fejem, ujjaim görcsös izgalommal túrtak a hajába, ajkaim türelmetlenül követelték az övéit.

Elhúzódott, és egy fintor jelent meg tökéletes arcán. Így is szép volt.

– Hoppá – motyogtam zavartan.

Edward mosolyogva bólintott. Feltámaszkodott, majd törökülésben elhelyezkedett az ágy végében.

Kimásztam a takaró alól, és bicegve indultam a fürdőszoba felé. Edward egy pillanattal később már fel is kapott, és vigyorogva tett le a fürdőszobában.

– Hé! – kiáltottam rá morcosan. – Mit fogok felvenni? Na, és a piperecuccom? – pirítottam rá.

– Mit szeretnél felvenni? – Édes lehelete megrészegített, ajkaink majdnem összeértek.

– Öhm – nyögtem. – Valami blúzt, meg a gipszhez alakított farmeromat…

– Igenis, Hölgyem! – szalutált.

– De… – tiltakoztam. – Fehérnemű is kellene. – Ahogy kimondtam, az arcom égni kezdett.

Edward elmosolyodott, és ismét a karjaiba vett, majd a szekrényem előtt talpra állított. Leült az ágy szélére, és várta, hogy összeszedjem a holmimat.

Kotorásztam pár pillanatig a szekrényben, aztán a fehérneműt, amit kiválasztottam, beletekertem a sötétkék farmerbe, aminek az egyik szára térdnél le volt vágva és a varrása is kissé fel volt bontva. Elővettem még egy virágmintás, világoszöld blúzt, majd odafordultam Edwardhoz.

– Kész vagyok – jelentettem ki határozottan.

Edward az egyik kezével felkapott, a másikkal kinyúlt az ajtó melletti kis polcon heverő piperetáskámért, majd ismét bevitt a fürdőszobába. A lábaimra állított, és becsukta maga mögött az ajtót.

Fogat mostam, aztán beálltam a zuhany alá. Siettem, ahogy a korlátaim engedték – gipszelt láb, ügyetlenség… Amikor végeztem, meggyűlt kissé a bajom az öltözködéssel, de végül sikerült magamra erőszakolnom a farmert.

Résnyire nyitottam az ajtót, és Edward vigyorgó képével találtam szemben magam.

– Hallottam, hogy végeztél – vont vállat.

– Aha – morogtam, erre felnevetett.

A karjaiba vett, és levitt a konyhába, majd leültetett az egyik székre.

– Mindjárt jövök – lóbálta meg az orrom előtt a piperetáskám.

Mire kettőt pislogtam, Edward már mellettem állt.

– Mit kérsz reggelire? – kérdezte mellém guggolva.

– Hmm. Vadász nekem müzlire! – utasítottam vigyorogva.

– Azt nem tudom, hogy kell – nézett rám bánatosan. – Megmutatod? – Az egyik kezével a széktámlára, a másikkal az asztalra támaszkodott, és közel hajolt hozzám. Édes lehelete lágy szellőként csiklandozta az arcomat.

– Ugyan, kérlek! Csak csináld! – morogtam.

Kikészített a kisded játékaival, nem mintha nem élveztem volna. Neki valószínűleg nagyon is imponált, ahogy elakadt a lélegzetem és kihagyott a szívem ilyen alkalmakkor.

– Óhaja… számomra… parancs! – ejtette ki csigalassúsággal, jól artikulálva a szavakat. A lehelete minden szónál egyre édesebbnek hatott.

Nagyot nyeltem, és lehunytam a szemem, mélyen magamba szívva az illatát. Mikor pár másodperccel később kinyitottam, a müzli már előttem volt.

– Kösz – motyogtam.

– Nincs mit, Kedvesem! – lehelte lágyan, aztán mosolyogva letelepedett velem szemben. Karjait összefonta az asztalon, és fürkésző tekintettel figyelt engem.

– Ne bámulj már – fakadtam ki –, így nem tudok enni! – ismertem be.

Edward oldalra fordította a fejét, de közben rám sandított.

– Tudod… – hajolt át az asztal fölött – nem tudom rólad levenni a szemem.

Az ajkai a látóterembe kerültek, édes lehelete megcirógatta a bőrömet, mire a müzlis tálban megmerített kanál kiesett a kezemből, vissza egyenesen a tejes keverék közepébe. Az nagyot fröccsent, és én ijedten kaptam az arcomhoz.

– Ez nem fair! – morogtam, még mindig a szememet dörzsölve.

Hallottam Edwardot, ahogy megköszörüli a torkát, és mikor felnéztem, egy szalvétát lengetett előttem. Dacos tekintettel kaptam ki a kezéből, majd letöröltem vele a nedvességet.

Edward odasétált a székhez, amin az előbb ült, és megfordította, majd leült háttal nekem. Nagyot sóhajtottam, megforgatva a szemeimet. Biztos voltam benne, hogy vigyorog.

Befejeztem a reggelimet, aztán felálltam. Edward még mindig háttal ült nekem. A tálat a kezembe vettem, aztán elindultam a mosogató felé, de Edward elkapott, mire belehuppantam az ölébe.

– Hova, hova? – kérdezte vigyorogva.

Lesütöttem a szemem, mire az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. Mélyen a szemembe nézett, és mosolygott. Végig a karjaiban tartott, miközben odasétált a mosogatóhoz és beletette a tálat.

– Indulhatunk, Kisasszony? – tudakolta utána lágyan.

Bólintottam. Edward az ajtó felé fordult. A bejárat előtt egy hatalmas utazótáska feküdt, amit eddig észre sem vettem. Kikerekedett szemekkel néztem fel rá, Ő csak somolygott. Felkapta a táskát, miközben engem is a karjaiban tartott, és vámpírgyorsasággal kiszáguldott a házból. Nagyon gyorsan haladt, csak kapkodtam a fejem a fák után.

– Csukd be a szemed, Bella! – utasított. – Nem szeretném, ha rosszul lennél.

– Várj! – kiáltottam rá, mikor eljutott a tudatomig a felismerés, hogy merre tartunk. – Alice, és a többiek… be kellene köszönnöm!

– Vadászni mentek. Hunyd le a szemed! – adta ki újra az utasítást, és én szó nélkül engedelmeskedtem.