1. Álomország

EDWARD MÉLYEN BESZÍVTA AZ ILLATOMAT; az ajkai hűvösek voltak, a tarkóm libabőrös lett tőlük.

– Csodálatos vagy – mormolta. A szája csiklandozta a nyakamat, ahogy beszélt.

– Öhm. Köszönöm! Te is – morogtam.

Edward felegyenesedett, és kaján vigyorral az arcán nézett a szemembe. Nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét.

– Nem gondolod, hogy hinned kellene nekem? – kérdezte, miközben a földet bámulta.

– Hmm. Majd még megfontolom – néztem le oda, ahová ő.

A kezeim az ölemben pihentek. Edward rájuk helyezte az övéit, és a fejét kissé oldalra billentve, közelebb hajolt hozzám.

– Tudod... – Tekintetével az arcomat fürkészte. – Nem értelek.

– Egyszerű – vontam vállat. – A te tökéletességed és az én ügyetlenségem... nem éppen a legideálisabb párosítás. Az állandó botladozásom és a megszámlálhatatlan balesetem… Olyan, mintha meg lennék átkozva – húztam össze a szemöldököm.

Edward hátravetett fejjel hangosan felkacagott.

– Ha ez így van, akkor nem gondolod, hogy én is az átok része vagyok? – Az arca pár milliméternyire volt az enyémtől, édes lehelete elbódított.

Nagyot nyeltem. Beletelt pár pillanatba, mire összeszedtem magam, és válaszolni tudtam.

– Nem – suttogtam. – Te a tökéletes herceg vagy, aki megmenti az ügyetlen hamupipőkét, nehogy orra bukjon a bálon – mondtam fanyarul.

Kuncogott, majd az ajkait lassan az enyémekhez érintette, és finoman megmozdította őket. A szívem vad vágtába kezdett. Edward az ölemben tartotta mindkét kezem.

Lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy az ajka milliméterről milliméterre felfedezi az enyémet. Hangosan ziháltam. Most nem felejtettem el levegőt venni – a tüdőm kétségbeesetten követelte azt.

Edward mozdulatai annyira elképesztően leheletfinomak voltak, hogy eszem ágában sem volt hevesen reagálni, meg sem bírtam volna moccanni.

Ajkait lecsúsztatta az államon, végig a nyakamon, és a kulcscsontomnál lévő gödröcskében állapodott meg. Egy csókot lehelt bele, aztán elindult visszafelé, s most a fülem mögé tévedt.

– Van kedved még táncolni velem? – suttogta a fülembe.

Nagyot sóhajtottam, és elhúztam a számat. Nem igazán volt kedvem visszamenni a bálozók közé.

– Mondjuk idekint? – kérdezte Edward könyörgően, látva a reakciómat.

Az arcát távolabb emelte a fülemtől, hogy oldalról a szemembe nézhessen.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, mire felnevetett. Már előttem is állt, és a karját nyújtotta; készségesen kapaszkodtam belé. Felhúzott a padról, és most is, mint a tornateremben, kissé megemelt, lábait az enyémek alá csúsztatva. Úgy ringatózott velem, mintha lágy zene szólna; hallani véltem a csodás dallamot.

Elvesztünk egymás tekintetében, de az előbbi vita még nem volt lezárva. Még mielőtt elkábíthatott volna, még mielőtt mindent elfelejttetne velem aranyszín szeme, még azelőtt kellett megszólalnom.

– Ha nem akarsz átváltoztatni – néztem rá rosszallóan –, akkor nem fogok könyörögni – jelentettem ki. – De jobb, ha tőlem tudod, nem adom fel!

Edward égnek emelte a szemét. – Azt mindjárt gondoltam – sóhajtotta, és ajka szegletében megint megjelent a kedvenc félmosolyom. – Lassan haza kellene, hogy vigyelek – somolygott.

– Még ne! – tiltakoztam, és fejemet a mellkasára hajtottam.

– Rendben – suttogta, és belecsókolt a hajamba.

Lehunytam a szemem. A zakóján keresztül is éreztem hűvösségét. Kőkemény mellkasához bújva biztonságérzet árasztott el. Jó ideig ringatóztunk így.

Éjfél is elmúlt, mikor Edward leparkolt a feljárónkon. A verandán még égett a villany, Charlie ébren várt minket. Edward rám mosolygott, finoman megszorította a kezemet, aztán kiszállt, és már nyitotta is az én felemen az ajtót. A kezét nyújtotta, és kisegített.

– Ugye nem is volt olyan szörnyű? – vigyorgott.

Az arcunk csak pár centire volt egymástól, és édes lehelete megrészegített.

– Nem, nem volt – morogtam, a földet nézve.

Kuncogott. – Amint Charlie elalszik, visszajövök. – Tekintete az enyémet kereste.

Bólintottam, majd elindultam a ház felé.

Charlie látta az arcomon, hogy ugyan megenyhültem kicsit a bálokkal kapcsolatban, de biztosan nem fogok sűrűn ilyen neves eseményekre járni.

– Hát... túléltem – morogtam, miután Edward elköszönt tőlünk.

– Ugyan, ne nézz már így rám, Bells! – nevetett Charlie fennhangon. – A barátod mindent megtett, hogy részt vegyek az összeesküvésben – folytatta bűnbánóan.

– Csak nem lefizetett? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– Nem. Csupán tudja, hogy kell érvelni – mondta sértődötten. – Azt mondta, hogy a baleset után biztos jót tenne neked, és hogy nagyon fog vigyázni rád. Ahogy látom, nem szenvedtél maradandó sérüléseket.

– Nem. Tényleg nem – morogtam. – De attól még nem volt szép a hátam mögött szervezkednie – folytattam felháborodva. – Különben is, az egyetlen, akivel összeesküdhetsz, az én vagyok – játszottam ki az ütőkártyámat –, a lányod!

– Rendben. Elismerem – mondta, védekezően maga elé tartva a kezeit. – De szerintem ezt vele is tisztáznod kellene.

– Tisztáztam.

– Akkor jó.

Charlie – miután megkértem, hogy szabadítson meg a szandálnak álcázott medvecsapdától – bevonult a nappaliba, én pedig, megfontolva minden egyes lépésemet, felbaktattam a lépcsőn. A gipsz nem tett sokkal ügyetlenebbé, de kellően megnehezítette, hogy meg tudjak állni a saját lábamon.

A szobámba érve elnyúltam az ágyamon, és a hófehér plafont bámultam. Ami azt illeti, tényleg nem volt rossz. Kicsit sajgott a jó lábam is, ami érthető azok után, amit ma kellett viselnie, de ettől eltekintve egész jól éreztem magam. Persze nem hétköznapi emberrel mentem bálba, még csak nem is emberrel, hanem egy vámpírral.

Nehezen hámoztam le magamról a báli ruhát. Gyorsan lezuhanyoztam – ami gipszben nem ment éppen egyszerűen –, fogat mostam, aztán belebújtam a pizsamámba. A pizsamanadrágom a varrás mentén fel lett szakítva, hogy a járógipsz ellenére fel tudjam venni. A fehérnemű felvétele nem okozott gondot, már hozzászoktam.

Minél előbb a szobámban akartam lenni. Biztos voltam benne, hogy Edward már vár rám. Charlie negyed órája jöhetett fel, és már valószínűleg az igazak álmát aludta.

A szobámban sötét volt; hunyorogtam, hogy hátha meglátom Őt, de ekkor felkapcsolta az éjjeli lámpát. Nadrág volt rajta és fekete ing, aminek a felső két gombja ki volt gombolva. Lezserül feküdt az ágyamon, a lábai keresztbe rakva. A látványtól elállt a lélegzetem.

Rám villantotta félmosolyát és már fel is kapott. Óvatosan lefektetett az ágyra, betakargatott, aztán mellém telepedett. Végignéztem rajta, és egy halk nyögés hagyta el a számat. Edward, félreértelmezve a reakciómat, aggódó pillantást vetett rám.

– Mi a baj? – kérdezte kétségbeesve. – Fájdalmat okoztam?

– Nem, jól vagyok – tétováztam. – Csak annyira gyönyörű vagy.

Felnevetett. – Buta Bella! – csóválta meg a fejét.

Mocorogni kezdtem, mire Ő a mellkasára vont. Halkan dúdolta az altatómat, és előttem kitárultak álomország kapui.