8. Összeesküvés

EDWARD LEZSERÜL FEKÜDT AZ ÁGYAMON, és sejtelmesen mosolygott, amikor besétáltam a szobába. Nagyot sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet, miközben az elmém elszántan visszhangozta az elhatározásomat. – Ki fogom deríteni!... Ki fogom deríteni!

– Nem jössz közelebb? – kérdezte értetlenül.

– Nem – makacskodtam lehunyt szemekkel.

Megéreztem a lágy, napfény illatú szellőt; kábító lehelete cirógatta az arcomat.

– Bella? – énekelte.

– Meg akarsz leckéztetni? – suttogtam. Nem voltam biztos benne, hogy a megfelelő kérdést tettem fel, de jobbnak láttam a közepébe vágni. A kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a józanságomnál.

– Ezt miből gondolod? – kérdezte értetlenül, és én biztosra vettem, hogy elkomorult az arca.

– Abból, hogy akaratom ellenére Alice kezére adsz – dünnyögtem összeszorított szemekkel.

A szívem összefacsarodott, mert nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni a paranoiás képzelgéseimre, de felfoghatatlan módon abban a pillanatban meghallottam Edward visszafogottan harsány nevetését.

– Buta Bella! – susogta, miközben megéreztem hűvös ujjait az állam alatt. Gyengéden megemelte a fejem, mire én bátortalanul felnyitottam a szemeimet. Az arca közelebb volt hozzám, mint számítottam rá. A lélegzetem elakadt, ahogy belenéztem a szemeibe, elmerülve az aranyfolyam lassú árjában. Ajkaim elnyíltak, a vérem az arcomba tódult, éreztem, amint a szívem eszeveszetten döngeti a bordáimat, miközben a fülemben lüktet minden dobbanása.

Edward szájának szegletében ott játszott a félmosoly, ahogy arcával az enyém felé közelítve, nullával egyenlővé tette az ajkaink között lévő milliméteres távolságot. Finoman rányomta az övéit az enyémekre. A hűs érzés maga alá temette minden bosszúságom, elnyomta minden érzékemet, és képtelen voltam gondolkodni. Hogyan is tudnék a közelében? Egyszerűen lehetetlen.

– Ott leszek melletted, és kordában tartom a húgomat… amennyire csak lehetséges. Ígérem – suttogta lágyan, mikor megszakította a csókunkat.

– De… – hebegtem.

Még nem álltak vissza az agytekervényeim a helyesnek mondható pályára. Meg kellett ráznom a fejem, hogy az eszem visszanyerje az uralmat a testem felett és újra képes legyek gondolkodni.

– De azt mondtad – futtattam le az agyamban az odalent elhangzottakat –, hogy te nem leszel ott – emeltem rá a tekintetem, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek. Addig kellett elfordítanom róla a pillantásomat, amíg el nem kábít. Gyorsan lesütöttem a szemem.

– Nem mondtam igazat – vont vállat egyszerűen. A szemem sarkából láttam a mozdulatot.

Mélyen felsóhajtottam, majd egy félszeg bólintással megadtam magam. – Ha a balett-termi eseményeket túléltem, akkor Alice hóbortjai már meg sem kottyannak nekem. Bár Alice egy vérszomjas nomád vámpíron is túltesz, amikor elhatároz valamit – aggodalmaskodtam gondolatban.

– Egyéb emberi szükségletek? – kérdezte Edward, megakadályozva a további baljós feltevések bekúszását az elmémbe.

– Aha – válaszoltam kedvetlenül. – Azonnal jövök – motyogtam a vállam felett, ahogy kezemben a piperetáskámmal kibicegtem a szobámból.

Gyorsan – egy csiga hozzám képest maga Schumacher – lezuhanyoztam, fogat mostam, majd magamra öltöttem a pizsamámat. Edward türelmessége határtalan volt, ahogy minden alkalommal kivárta, hogy én, a szerencsétlen emberlány, elvégezzem a halandó létemmel járó bosszantó teendőimet. A gipsz pedig csak hátráltatta az ügyetlenségem kiiktatását.

Nagy levegőt vettem, mielőtt visszabotorkáltam volna a szobámba. Hiába hatottak rám nyugtatóan Edward szavai, a kíváncsiság még mindig ott zúgolódott az agyam hátsó szegletében, és úgy döntöttem, makacsabbul fogok próbálkozni, hogy kiszedjem belőle.

Mire készülhetnek? Alice és Edward összeesküdtek ellenem, ehhez kétség sem férhet! – Ez a feltevés nem igazán volt ínyemre.

Edward elrévedve, gondolataiba merülten feküdt az ágyamon, karjait összefonta a mellkasán. – Bella?! – szólított meg selymes hangján.

A szívem hevesebben kezdett verni. Éreztem, hogy megbántottam Őt, a bizalmatlanságommal fájdalmat okoztam neki, ami megint csak azt bizonyítja, mennyire meggondolatlan is vagyok. Úgy éreztem, a lelkiismeret-furdalás mindjárt ledönt a lábamról.

Félszegen sétáltam az ágyamhoz, miután a neszesszeremet a helyére tettem. Edward felém nyújtotta az egyik karját, én pedig készségesen elhelyezkedtem az ölelésében, ami nem is ment olyan egyszerűen, tekintve a sérülésem miatt keletkező korlátaimat. – Már csak két hét és leveszik! – vigasztaltam magam.

Edward jól tudta, hogy nem szeretem, ha pátyolgatnak, és fejet hajtott az akaratom előtt, még ha néha nehezére is esett.

– Megbántottalak. – Inkább mondtam, mint kérdeztem.

– Dehogy, Kedvesem! – sóhajtotta. A hanglejtése nem győzött meg.

– De igen – makacskodtam. – Nem akarom, hogy azt gondold, azt feltételezem, hogy rosszat akarsz nekem – ráztam meg a fejem. – De azért ismerd be, az Alice-szel kapcsolatos félelmeim nem éppen alaptalanok – bosszankodtam.

Edward kuncogni kezdett. – Ami igaz, az igaz – nevetett. – Alice egy bosszantó kis törpe, de hidd el, hogy nem fog fájni, amire készülünk! – kacsintott rám.

– Nem fogod elárulni, mi az, ugye? – durcáskodtam.

– Nem, nem fogom – makacsolta meg magát.

– Rendben – bólintottam elszántan. – Hát akkor, Mr. Cullen, viselje a döntésének következményeit – mondtam sejtelmesen. Válaszképp Edward felvonta a szemöldökét.

Egy határozott mozdulattal megragadtam a fejem alatt lévő karját, majd a mellkasára löktem. Persze tudtam, hogy képtelen lennék ezt kivitelezni, ha nem hagyná magát.

Értetlen arckifejezéssel meredt rám.

– Jó éjt, Edward! – helyeztem a tenyereimet az arcom alá, majd lehunytam a szemem.

Edward nem válaszolt, én pedig nem néztem rá, csak hagytam, hogy a fáradtság belesodorjon a békés sötétségbe.

Nagyot nyújtózkodtam, amikor az ablakomon át beszivárgó napsugarak ébresztgetni kezdtek.

– Csakhogy felébredtél! – csicsergett Alice, mire a szemeim azonnal felpattantak.

– Alice? Te mit keresel itt? – kérdeztem álmos hangon.

– Érted jöttem – trillázta.

– Hol van Edward? – Magam mellé pillantottam az ágyra, végigsimítva a párnán.

Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy magamra hagyott.

– Vár minket – mosolygott Alice. – Előkészíti a terepet – mondta sokat sejtetően.

– Miféle terepet? – gyanakodtam.

– Majd meglátod. De most siess, hogy minél előbb nálunk lehessünk! – termett az ágy mellett hirtelen, lehúzva rólam a takarót.

– Oké, oké – adtam meg magam.

Szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok cikáztak az elmémben. Fogalmam sem volt, mire véljem ezt az egész mesterkedést.

– Megérkeztünk – mosolygott Alice.

– Aha – válaszoltam, mialatt nagyokat lélegezve igyekeztem megszüntetni a gyomrom folyamatos liftezését. Alice még Edwardnál is elvetemültebb módon hagyta figyelmen kívül a sebességkorlátozást, és alkalmazott hajmeresztő kanyarodási technikákat.

Miután a szerveimnek sikerült visszatérniük a rendeltetési helyükre, kiszálltam a kocsiból.

– Helló, Bella! – üdvözölt Jasper, ahogy beléptünk a házba.

– Szia, Jazz! – viszonoztam a köszöntést, miközben a tekintetemmel Edwardot kerestem. – Azt hiszem, ez felesleges. Nem kell elzsibbasztani, úgysincs hová menekülnöm – néztem rá rosszallóan, ahogy megéreztem a furcsa, kellemes nyugodtságot.

– Ahogy gondolod – mosolygott kedvesen.

– Ne légy már ilyen ünneprontó! – bosszankodott Alice, miközben beljebb tuszkolt a nappaliba.

Edward a dohányzóasztal előtt állt, amin egy laptop hevert kinyitott állapotban. Két lépéssel áthidalta a köztünk lévő távolságot. – Jó reggelt! – mormolta, mialatt finoman hűs ajkait a homlokomhoz érintette.

– Nem igazán az – dünnyögtem.

– Ne morogj már, Bella! – dorgált meg Alice. – Inkább ülj le a gép elé! – ragadta meg hátulról a vállaimat, kiszakítva Edward karjaiból. Gyengéden rálökött a hófehér kanapéra, a képernyővel szemben.

A szemeim tágra nyíltak a csodálkozástól. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem elhaló hangon.

– Azt, hogy lecseréljük a ruhatáradat – huppant le mellém Alice.

– Aha. Értem – emeltem égnek a tekintetem. – De erre semmi szükség – makacskodtam.

– Az én kedvemért – éreztem meg Edward finom susogásának szellőjét a fülemnél.

A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet, majd ötszörös erővel ostromolni kezdte a bordáimat, kitörni igyekezve a mellkasomból. A vérem az arcomba tódult, ami ebben a pillanatban igen kínosan érintett a szemtanúk miatt.

– Akkor kezdjük az elején – jelentette ki Alice, majd sorra mutogatni kezdte az oldalon fellelhető ruhadarabokat.

Pár óra múlva már zsongott a fejem a különböző modellektől, a színösszeállításoktól, a rengeteg stílustól. Szerencsére Alice ebben a pillanatban kimondta a végszót.

– Azt hiszem, végeztünk – mosolygott elégedetten.

Végre! – sóhajtottam fel. – Ezt Edward megkeserüli, ha addig élek is! – határoztam el magamban. – Ki kell találnom valamit, amivel megleckéztethetem!

Ekkor tűnt fel, hogy nincs a helyiségben. – Edward merre van? – pánikoltam.

– Indulásra készen vár téged – válaszolta Alice sejtelmesen.

– Alice… – szóltam rá kicsit erélyesebben. Kezdtem elveszteni a már így is vékony cérnaszálon függő türelmemet.

– Gyere! – kiáltotta, félbeszakítva az éppen kitörni készülő dührohamomat. Megragadta a karomat, és magával húzott a kijárat felé.

Kilépve a házból megláttam Edwardot, aki egy nyitott ajtajú helikopter előtt állt. Nekem pedig elakadt a lélegzetem.