7. Baljós sejtések

EDWARD HŰVÖS AJKAIVAL FINOMAN ÍZLELGETTE AZ ENYÉMEKET. A lábaim kezdték megadni magukat. Úgy éreztem, ha még egy másodpercig csókol, akkor összeesem.

Ajkait gyengéden végigsiklatta az államon, majd a nyakamon – megremegtem a hűs érzésre –, és a vállamnál lévő gödröcskénél állapodott meg.

– Ideje, hogy hazavigyelek – mormolta a bőrömbe. – Charlie hamarosan hazaér – susogta, csókot lehelve a kulcscsontomra. Édesen hideg leheletétől libabőrössé vált a testem.

– Rendben – ziháltam rekedtes hangon.

A szívem minden érintésére kihagyott egy ütemet, majd tripla gyorsasággal kezdett dübörögni a mellkasomban, megkísérelve, hogy átszakítja a bordáimat és kiugrik a helyéről.

Edward felegyenesedett. Izmos karjai még mindig bilincsként tartották fogva az enyémeket a hátam mögött, megtartva összecsuklani készülő testemet is.

– Elengedhetlek? – kérdezte diadalittas mosollyal a szája szegletében.

Úgy hatott rám, mint egy valódi vadász a védtelen zsákmányra. Tökéletesen sikerült elkábítania. Képtelen voltam megszólalni; éreztem, hogy a torkomon akadnak a szavak és tátva marad a szám. Edward az arcomra nézve felkuncogott. Bele se merek gondolni, milyen kifejezést láthatott rajta.

– Nos? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

– Aha – hebegtem.

Ennyit voltam csak képes kinyögni; az édes méz, orgona napfénnyel és csillámokkal vegyített eszencia betöltötte a tudatomat. Az agyam nem tudott a beszédre koncentrálni, csak Edward illatára összpontosított, amely megzavarta a működését.

A következő pillanatban Adoniszom a hátára lendített. Görcsösen kapaszkodtam a nyakába, lábaimmal átfontam a derekát, szemeimet lehunyva két lapockája közé rejtettem az arcomat. Mélyet sóhajtottam, bódító illata ismét belibbent az elmémbe, fenntartva a kábulatot.

A következő józan percemben már a házunk előtt álltam. Semmit sem fogtam fel a visszaútból; a hajamat simogató lágy szellőt is csak egy pillanatra éreztem.

A Volvo a feljárónkon parkolt. Az egyik szemöldökömet felhúzva Edwardra néztem.

– Alice hozta el – simított végig hűvös tenyerével az arcomon, miközben ajkai szegletében megjelent a kedvenc mosolyom.

Elállt a lélegzetem, és forróság öntötte el az arcomat; éreztem, hogy a vérem megint elárul.

Edward kábító tekintetének bűvkörébe vonta az enyémet. A lágy aranyfolyam lassan folydogált éjfekete pupillái körül.

– Talán be kellene mennünk – duruzsolta.

Mi? – kerekedtek el a szemeim a gondolatra. – Be akar jönni? – pánikoltam. – Meg akarja várni Charlie-t? Miért? Talán megunta a vámpírkosztot, és velünk akar vacsorázni? Ez ostobaság! – száguldoztak kábult agyamban a képtelen gondolatok.

– Ne aggódj! – szólt selymes hangján Edward, mikor észrevette az arcomra kiülő, némi félelemmel vegyített, értetlenséget. – Nem maradok soká. Mármint Charlie számára – somolygott, szemei ravaszul felcsillantak. – De péntek este óta nem látott. Gyanakodni fog, és akkor, attól tartok, nem elégszik majd meg az éjszakai ellenőrzésekkel.

Némán bólintottam.

Mielőtt botladozni kezdtem volna a bejárat felé, Edward a karjaiba kapott. A konyhában óvatosan leültetett az asztalhoz, majd mellettem megállva, fürkésző tekintettel figyelte az arcomat, mire én értetlenül pislogtam rá.

– Mi lesz a vacsora? – kérdezte felém hajolva, két kezével a széktámlába kapaszkodott a vállaim felett.

Ha ez most figyelemelterelés akar lenni, akkor mesterien teszi – nyeltem egy nagyot, képtelen voltam kikerülni a kábulatból. – Ó… – igyekeztem újra összekapcsolni a nyelvemet és a beszédközpontomat. – A hűtőben van még… – az öklömet a számhoz emelve megköszörültem a torkomat – a tegnapi piknik maradékából – néztem bele zavartan a csodálatosan szép szemeibe.

– Oké – bólintott, majd az alakja elmosódott előttem; ismét cikázni kezdett a fény.

Egy perccel később az asztalra tévedt a pillantásom. Edward már velem szemben ült, és kifogástalanul meg volt terítve.

– Tökéletes – motyogtam.

– Így terveztem – mosolygott elégedetten, karjait a mellkasán lazán összefonva, lezserül elnyúlva a székben. Épp csak bizonytalanul végigpásztáztam tekintetemmel tökéletes alakján, amikor meghallottam a járőrkocsit leparkolni a ház előtt.

– Bells! – nyitott be Charlie a bejárati ajtón.

– A konyhában vagyunk – kiáltottam válaszul. Szándékosan használtam többes számot, hogy a folyosóról a konyhába vezető úton lelkileg felkészülhessen a „fiúm” ittlétére. Charlie-t kínosan érintette, hogy az ő kicsi lányának udvarlója akadt, és eléggé feszélyezve érezte magát Edward társaságában.

– Szia, Bells! – üdvözölt a konyhába lépve. – Hello, Edward! – köszönt fennhangon, miközben igyekezett leplezni az arcára kiülő zavartságot. Gyanakvó tekintettel mérte végig Edwardot, mintha épp egy veszélyes bűnözővel állna szemben.

Hiába, a rendőrösztön! – emeltem égnek a tekintetem.

– Szia, Apu! – mosolyogtam rá, remélve, hogy a kínosan csendes percek gyorsan tovatűnnek.

– Hello, Charlie! – üdvözölte Edward felállva az asztaltól, majd udvariasan kezet nyújtott neki.

– Mi újság? – kérdezte számon kérő hangnemet megütve, miközben határozottan megrázta Edward kezét.

– Semmi, Apu – motyogtam, segélykérően Edwardra pillantva, aki azonnal a segítségemre sietett.

Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom a mai napról Charlie-nak. Azt mégse mesélhetem el neki, hogy medvelesen jártam begipszelt lábbal. Még teljesen egészségesen sem engedne ilyen közel egy medvéhez, nemhogy így. Valószínűleg elevenen megnyúzna. Persze, Edward megmentene tőle, de akkor fény derülne rá, hogy mi is Ő valójában. Charlie pedig örök időkre egy az Aranyhaj tornyához hasonló építménybe zárna, ahonnan engem nem mentene ki a hajam. Bár nem hiszem, hogy Edwardnak szüksége lenne a hajamra ahhoz, hogy felmásszon a toronyba. Elvileg a falon is képes lenne rá.

Mielőtt még tovább szárnyalhatott volna a fantáziám, képtelennél képtelenebb teóriákat gyártva a szobafogság legkíméletlenebb lehetőségeiről, Edward bársonyos hangja szakította félbe az ötletbörzét.

– Alice az előbb ment haza – mondta semleges hangon. – Megkért, hogy maradjak itt Bellával, amíg haza nem érsz. Nem akarta, hogy Bella egyedül legyen ilyen tehetetlen állapotban, de neki dolga akadt. Így nem tudott megvárni téged, ahogy eredetileg megbeszéltétek – dőlt belőle a szó egy fikarcnyi hamis csengés nélkül a hangjában.

Hát persze, Alice! Róla meg is feledkeztem – ráncoltam össze a homlokomat a gondolatra.

Mióta hazakerültem a kórházból hivatalosan Alice volt a pesztonkám. Nem hivatalosan pedig Edward. Még szerencse, hogy az átöltözésen és a fürdésen kívül nemigen engedett át Alice-nek, mert akkor már ki tudja, talán élő Barbie baba lennék. Bár nem valószínű, hogy túléltem volna barátnőm az ízlésem ellen indított hadjáratait.

– Értem – bólintott Charlie, mialatt helyet foglalt az asztalnál a szokásos székén, amit Edward félreérthetetlenül átengedett neki. – Te nem eszel velünk, Edward? – kérdezte udvariasan.

– Nem, köszönöm, Charlie – mondta, majd elsétálva az asztaltól lezserül nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Vacsoráztam, mielőtt eljöttem otthonról – hazudott rezzenéstelenül.

– Oké – motyogta Charlie. – Akkor jó étvágyat, Bells! – somolygott rám.

– Jó étvágyat, Apu! – válaszoltam, majd én is nekiláttam a finomságoknak.

Szótlanul fogyasztottuk el a vacsoránkat. Charlie nem volt éppen beszédes kedvében. Edward eddig még soha nem maradt nálunk vacsorára, vagyis eléggé az újdonság erejével hatott a szituáció, amit sem Charlie, sem én nem tudtunk megemészteni igazán.

Nekem elég volt, hogy Edwarddal minden időnket együtt töltjük, hogy csak arra a pár percre, maximum egy órára kell elválnunk egymástól, amikor Charlie hazaér, vagy azokra a napokra, amikor Edward vadászni megy. Nem értettem, mi a célja ezzel az estével.

Miután befejeztük, Edward szótlanul a mosogatóba rakta a tányérjainkat. – Charlie! – szólította meg, mikor éppen fel akart állni az asztaltól.

Bennem egy pillanatra megfagyott a vér; szerintem megint vetekedhetett a fehérségem Edwardéval. Pont úgy, mint amikor először megcsókolt. Megborzongtam az emlék hatására – hűvös ajkait szinte az enyémeken éreztem. Rákaptam a tekintetem, és áhítattal tanulmányoztam tökéletes arcának vonásait, szájának gyönyörűen ívelt vonalát. Zavartan sütöttem le a szemem, mikor, észrevéve, hogy figyelem, rám villantotta eszményi mosolyát. Éreztem, hogy a vérem árulkodóan pirosra festi az arcomat.

– Igen? – nézett Charlie gyanakvó tekintettel Edwardra.

– Alice arra gondolt, hogy holnap Bella átjöhetne hozzánk – kezdte szenvtelenül. – Kért, hogy kérdezzem meg. Szeretne mutatni valamit Bellának. Emmett és én Seattle-be megyünk egy zongorakészítő mesterhez, csak este érünk vissza – folytatta, kitalálva Charlie gondolatát.

Charlie felegyenesedett, majd féloldalasan felém fordulva megállt úgy, hogy mindkettőnket jól lássa, és karjait összefonta a mellkasán. – Rendben – válaszolta pár percnyi néma megfontolás után, mialatt kétkedő tekintettel pásztázta hol Edwardot, hol engem.

– Köszönöm, Alice nevében is – bólintott Edward neki. – Reggel kilenc felé beugrik Belláért, ha megfelel – mondta lágyan.

– Ha Bellának jó, akkor nekem semmi kifogásom – válaszolta Charlie felém sandítva.

– Oké – motyogtam az asztalnak.

Rossz, egyenesen baljós előérzetem támadt. – Miben sántikálhat? – morfondíroztam magamban. – Ha a bezárkózásomért cserébe Alice kezére ad, akkor jaj neki!

– Rendben, tolmácsolom Alice-nek – mosolygott Edward elégedetten. – Én nem is zavarok tovább – jelentette ki ellépve a konyhapulttól. – Jó éjt, Charlie! – fogtak kezet ismét búcsúzóul.

Aztán Edward hozzám lépett, miközben én még mindig elszántan tanulmányoztam az asztalterítő mintázatát.

– Jó éjt, Edward! – motyogta Charlie zavartan, majd elsétálva mellettünk a nappali felé vette az irányt.

Az államon éreztem Edward hűvös ujjait; finoman felemelte a fejem, rávéve, hogy belenézzek a lágyan izzó aranyfolyamba. Abban a pillanatban elfelejtettem lélegezni, az ajkaim elnyíltak, a szemeim vészesen kikerekedtek. Edward tökéletes szájának szegletében megjelent a finom gödröcske, félmosolyának jellegzetessége. Lassan felém hajolt, majd érzékien megcsókolt. A szívem abban a pillanatban, hogy hűvös ajkai az enyémekhez értek, igyekezett átlépni a fénysebességet. Úgy zakatolt a bordáim alatt, mintha egy pár másodpercen belül bekövetkező szívinfarktust jelezne.

– A szobádban leszek – ígérte alig hallhatóan, az ajkaimnak suttogva, mire én csak kábultan bólintottam. Az illata betöltötte a konyhát. Minden ragyogott. Az elmémre kábítószerként hatott édes aromája. Az illata, a hangja, a mosolya kiiktatta az összes vészjelzőmet, amelyeknek figyelmeztetniük kellett volna. – Jó éjt, Kedvesem! – mondta lágyan, mikor ajkaink szétváltak, csak kicsit hangosabban az előbbinél.

– Jó éjt, Edward! – válaszoltam a bódulattól rekedtes hangon.

Ahogy kisétált a konyhánkból, még egyszer visszafordult, rám villantva vészjósló mosolyát. Nem voltam képes elhessegetni azt az előérzetet, hogy másnap valami szörnyűség vár rám. – Ki fogom deríteni! – határoztam el magam. – Amint odafent leszek, kiszedem belőle! – bólintottam elszántan.

Odabotorkáltam a lépcsőhöz; a padló minden egyes lépésemet árulóan visszhangozta.

– Jó éjt, Apu! – kiáltottam Charlie-nak, mikor elértem az első lépcsőfokot.

– Jó éjt, Bells! – jött a válasz.

Rendíthetetlenül csörtettem végig a lépcsőfokokon, mint valami buldózer. Minden koppanással egyre elszántabb lettem. – Ki fogom deríteni!... Ki fogom deríteni! – zakatolt az agyamban a gondolat lépéseim ütemére.

A szobám ajtajához érve kissé haboztam. Remegő ujjakkal nyúltam a kilincshez. Nagyot nyeltem, a szívem erőteljesen dübörgött a mellkasomban. De a kíváncsiságom maga alá gyűrte a félszegségemet. Egy határozott mozdulattal nyitottam be, hogy megtudjam, mit hoz számomra a holnap.