9. Átverés

Sziasztok!

Végre-valahára meghoztam a legújabb fejezetet. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rá várni, de remélem, ugyanolyan örömmel fogjátok olvasni, akárcsak a történet eddigi fejezeteit. :)

Kíváncsian várom a véleményeiteket róla! :)

Szeretettel:

Aby <(@ˇvˇ@)>

TÁGRA NYÍLT SZEMEKKEL FIGYELTEM ŐT, ahogy óvatos léptekkel közeledik felém. Ajkai szegletében ott játszott jellegzetes mosolya, de még ezzel sem volt képes rá, hogy elaltassa a gyanúmat.

Rosszat sejtettem. Valami szörnyűségeset!

– Végeztetek? – érdeklődött selymes hangján.

– I… igen – dadogtam, miközben igyekeztem lenyelni a torkomban növekvő gombócot. A szívem ötszörös ütemet diktált a mellkasomban, és a pánik lassan kezdett eluralkodni rajtam.

– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk…

– Erre nem veszel rá – suttogtam a szavába vágva.

– Ne aggódj! – mormolta, miközben a kezemért nyúlt. Hűvös ujjai megérintették izzadó tenyeremet, majd az ajkához emelve lágy csókot lehelt a kézfejemre.

– Edward… – nyeltem egy nagyot – ugye nem gondolod komolyan?

– Nyugodj meg, Bella! – kért lágyan. – Rutinos pilóta vagyok – kacsintott rám egy csibészes vigyor kíséretében, majd Alice-re, a cinkostársára nézett.

– Ezt mindjárt sejtettem – forgattam meg a szemeimet.

Dühösen rámeredtem, de a haragom azonnal elpárolgott, ahogy belenéztem kérlelő, aranybarna szemeibe.

– Én nem… nem tudok – hebegtem, de éreztem, hogy Edward tekintete megolvaszt, mint a mályvacukrot, és ragadós masszaként végül megadóan felsóhajtottam.

Amint érzékelte, hogy nyert ügye van, gyengéden átfogta a derekamat és magával húzott. Legnagyobb meglepetésemre nem a nyitott ajtajú helikopter, hanem a garázs felé indult.

– Arra gondoltam – kezdte, mikor értetlenül felnéztem rá –, elmehetnénk moziba.

A mellkasomat szorító pánikérzet kezdett csillapodni.

– Komolyan azt hitted, hogy helikopterre szállunk? – kerekedtek el a szemei, mintha a feltételezést teljességgel kizártnak tartaná.

– Azt.

Hangosan felnevetett. – Azért jó tudni, hogy erre is könnyedén rá tudnálak venni.

Összehúztam a szemöldököm, és mérgesen rámeredtem. – Csak ne bízd el magad! Egyébként, ha nem neked, akkor kinek van szüksége a helikopterre?

– Emmettnek és Rosalie-nak. Elutaznak pár napra.

A megkönnyebbülés apránként szétáradt a testemben, és már nem remegtem úgy a karjaiban, mint a nyárfalevél.

A garázsba érve Edward előzékenyen kinyitotta nekem a Volvo anyósülés felőli ajtaját, majd miután segített elhelyezkednem az ülésben – az ormótlan járógipsz még mindig megnehezítette a dolgomat –, egy szempillantás alatt mellettem termett és indított.

– Mit nézünk meg? – érdeklődtem útközben.

– A Büszkeség és balítéletet – somolygott.

– Értem.

Próbáltam felidézni, hogy hallottam-e valamit egy közelmúltban készült változatról, de mivel nem követtem nyomon, milyen filmek kerültek mostanság a mozikba, így hamar feladtam. Szerettem a Jane Austen könyveket, nem tudtam volna megmondani, hányszor olvastam a Büszkeség és balítéletet, de ezek a történetek számomra nyomtatott formában az igaziak. Természetesen ezt az álláspontomat nem osztottam meg a mellettem ülő Adonisszal, nehogy megbántsam. Szótlanul figyeltem Őt: némán az előttünk elterülő országútra meredt. Látszólag a vezetésre koncentrált, bár erre semmi szükség nem volt.

Miután leparkoltunk a seattle-i mozi parkolójában, Edward rám villantotta tökéletes mosolyát, majd kiszállt, hogy kisegítsen. Megkapaszkodtam a karjában, miközben igyekeztem megtalálni az egyensúlyomat.

Amikor beléptünk az épületbe, a jegyszedő szinte azonnal odalépett hozzánk. – Áh, Mr. Cullen! – szorította meg Edward kezét. – Kisasszony! – biccentett oda nekem. – Marie! – szólította meg a pénztárban ülő lányt. – A hármas terem elő van készítve?

– Oh, igen.

Edward felém fordult. – Gondolom, szeretnél pattogatott kukoricát és üdítőt? – kérdezte bizonytalanul.

– Igen – bólintottam. – Sprite-ot kérek – válaszoltam ki nem mondott kérdésére. A popcorn gondolatára összefutott a nyál a számban.

Mialatt Edward megvette a menüt, körbepillantottam a mozi hallján. Jó páran lézengtek körülöttünk. A falakat a legújabb filmek plakátjai díszítették. Az utolsón megakadt a szemem: Cápasrác és Lávalány kalandjai. A főszereplő fiú nagyon emlékeztetett engem Jacobra, szinte kiköpött mása volt, csak kicsiben és rövid hajjal. Biztosra vettem, hogy ő is így festett, amikor ennyi idős volt.

Edward átfogta a derekamat; hűvös érintése megszakította merengésemet.

– Minden rendben? – A hangjában aggodalom csendült.

Megráztam a fejem, hogy eltűnjenek belőle ezek a képtelen ötletek és a gondolataim visszaterelődjenek a mellettem álló Adoniszra.

– Persze – füllentettem, miközben Edward gyengéden magával húzott a hármas terem felé.

A leghátsó sor közepére vezetett, majd segített leülni. A terem feltűnően kongott az ürességtől. Aztán elkezdődött a film, amire úgy tűnt, csak mi ketten vagyunk kíváncsiak. Reméltem, hogy Edward nem bérelt ki a részünkre egy egész mozitermet. Ha mégis, akkor nem ússza meg szárazon! – határoztam el magamban.

A képkockák fekete-fehéren peregtek, ami még inkább megerősítette a gyanúmat: valószínűleg Edward kérésére vetítik ezt a változatot.

– 1940-ben készült – súgta halkan a fülembe, mintha kivételesen sikerült volna olvasnia a gondolataimban.

A film egyidős Edwarddal – futott át az agyamon.

Ahogy tovább figyeltem a képsorokat, azon kaptam magam, hogy Őt képzelem Mr. Darcy helyébe. A pillantásom akaratlanul az arcára tévedt: elmélyülten a vászonra meredt, a szája szegletében ott játszott a félmosolya. Elképzeltem a film korának viseletében, és a gyönyörű látványtól elakadt a lélegzetem. Aztán a szívverésem árulóan felgyorsult.

– Valami baj van, Bella? – Az illata elbódított, ahogy odahajolt hozzám.

– Nem, nincsen – ráztam meg kábultan a fejem, majd visszafordultam a vászon felé.

Éreztem Edward fürkésző pillantását, amitől égett az arcom. Tisztában voltam vele, hogy a vérem vörösre festette és Ő a félhomály ellenére is tökéletesen látja kipirult bőrömet.

A kezemért nyúlt; a hideg érintés váratlanul ért, így pár szem kukorica a földön kötött ki. Ujjaimat sietősen az övéibe fűztem, nehogy meggondolja magát. Tudtam, hogy semmiképp sem lehetek gyorsabb nála, ha akarja, visszahúzhatja a karját egy szempillantás alatt, úgy, hogy én észre sem veszem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy mégsem tette.

A pattogatott kukorica az ölemben pihent; egy maréknyit mohón a számba tömtem, majd miután lenyeltem, nagyot kortyoltam az üdítőmből.

A film eseményeinek előrehaladtával Mr. Darcy egyre jobban emlékeztetett engem Edwardra, Elisabeth-tel pedig, mint ahogy olvasás közben, most is tökéletesen sikerült azonosulnom.

Amikor megjelent a vége főcím, én továbbra is a gondolataimba merülve, mozdulatlanul ültem. Egészen megdöbbentő volt a hasonlóság: Mr. Darcy eleinte elutasító viselkedése, és hogy mindenki félreismeri. De végül megtört a jég: szerelmet vallott Elisabeth-nek, Edward pedig közelebb engedett magához. Vajon a mi történetünk is ilyen boldog véget ér majd?

Nem tudhattam biztosan. Egyet viszont igen: Elisabeth-et és Mr. Darcyt többé semmi sem választhatja el egymástól, ahogy engem sem Edwardtól.