6. Engesztelés

MÁR LASSAN HÁROM ÓRÁJA KUKSOLTAM A SZOBÁMBA BEZÁRKÓZVA; az egész házra rátelepedő néma csend elviselhetetlen volt. Nem tudhattam, hogy Edward megunta-e már a várakozást. Annak ellenére, hogy előtte ott áll az örökkévalóság, biztosan nem fogja az én hisztimre vesztegetni végtelen idejét.

Rendben – vettem nagy levegőt, miközben elhatároztam, hogy feladom önkéntes rabságomat. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Edward itt van-e még, de a félelem – ami átjárta a testemet a gondolatra, hogy az ajtó előtt várja, hogy előmerészkedjek – erősebbnek bizonyult. Tétováztam. Bizonytalanul pillantottam a zárra, majd vissza a padlóra.

Bella! Ne légy gyáva! – korholtam le magam a sokadik ide-oda pillantgatás után, miközben a padlót bámulva összeszűkítettem a szemöldököm.

Nagyot sóhajtottam, majd ügyetlenül feltápászkodtam az ágyról. Edwardnak – ha még itt van – most felesleges lenne ismernie a gondolataimat. Az ormótlan járógipsz koppanása még a földszinten is jól hallható, akár az emberi fül számára is, nemhogy számára.

Remegő kézzel nyúltam a zár felé, miközben a szívem igyekezett átszakítani a mellkasomat. Elfordítottam a kulcsot, mialatt próbáltam lenyelni a torkomban lévő hatalmas gombócot.

Erősen lehunyva a szemeimet, kitártam az ajtót. Azonnal megéreztem a lágy szellőt, amellyel karöltve Edward mámorító illata is belibbent az elmémbe, kitörölve az emlékezetemet.

– Szia! – mormolta olyan örömmel a hangjában, mintha mi sem történt volna.

Édes lehelete elkábított.

– Szia! – motyogtam zavartan. A szemeimet még mindig csukva tartottam, miközben bűnbánóan lehajtottam a fejemet. – Tehát itt maradt. Nem ment el. Nem hagyott magamra – ujjongtam gondolatban.

Egész lényemet határtalan boldogság töltötte be, hogy újra a közelében lehetek, és elfelejttette velem a keserű dühöt, amit a gyerekes élcelődései váltottak ki belőlem.

Megéreztem Edward hűvös ujjait az államon. – Nézz rám, Bella! – kérte lágyan, olyan gyengéd hangsúllyal kiejtve a nevemet, hogy azt hittem, kicsúszik a talaj a lábaim alól. Egy röpke pillanatra éreztem megbicsaklani a térdeimet.

Bátortalanul nyitottam ki a szemem, félénken felnézve tökéletes Adoniszomra. Érzéki ajkai szegletében ott ült a kedvenc félmosolyom, tekintetében a csodás aranyfolyam békésen folydogált, körülölelve éjfekete pupilláinak szigetét.

– Sajnálom – suttogtam alig hallhatóan, miközben nem túl nagy sikerrel igyekeztem elkerülni teljes megértést sugárzó pillantását.

– Én is – csókolt lágyan homlokon.

NE! – tiltakoztam hevesen magamban. – Ne! Nem engedhetem, hogy Ő sajnálkozzon az én butaságom miatt! Ez az egész annyira gyerekes volt részemről. Ez egyszerűen… megbocsáthatatlan! – vágott arcul a felismerés. A legnagyobb ostobaság, amit tehettem, ez a buta bezárkózás. Hiszen el is mondhattam volna neki, hogy nem tetszik, ha gúnyolódik rajtam. De nem! Nekem magamra kellett zárnom az ajtót. Megérteném, ha azonnal sarkon fordulna, faképnél hagyva egy ilyen éretlen tini lányt, mint amilyen én vagyok.

– Neked nincs mit sajnálnod – húztam el a számat, még mindig bűntudatosan kerülve a pillantását.

– Bella! – A szemem sarkából láttam, ahogy megcsóválja a fejét. – Az én hibám. Nem lett volna szabad gúnyolódnom rajtad. Ne haragudj! – mondta bánatosan.

Éreztem, hogy a szívem belesajdul a szavaiba. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát az én meggondolatlanságom és ostoba viselkedésem miatt. – Ne, kérlek! – nyögtem fájdalmasan, miközben összeszorult a mellkasom. – Én… teljesen lehetetlenül viselkedtem – ráztam meg a fejem, elkeseredett próbálkozást téve, hogy megsemmisítsem a gyűlni kezdő könnyeket, de elkéstem. Egy áruló könnycsepp kibuggyant a szememből, végigfolyva az arcomon.

Edward hűvös kézfejével gyengéden letörölte, mire a könnyeim megállíthatatlanul, hangtalanul hullani kezdtek.

– Mi a baj, Kedvesem? – kérdezte lágyan, lecsókolva arcomról a nedves könnycseppeket.

– Semmi – motyogtam. – Csak… bánt, amit tettem – vallottam színt elcsukló hangon.

– Buta Bella! – lehelte. – Te úgy viselkedtél, ahogy egy tizenéves lányhoz illik, én pedig… Nos, én pedig úgy, mintha egy suhanc kamasz fiú lennék, ami hozzám… hát… nem éppen méltó – kacagott fel. – De mit tegyek, ha ezt váltod ki belőlem? – vont vállat.

Halványan elmosolyodtam.

– Akkor? Fegyverszünet? – kérdezte óvatosan.

– Nem – jelentettem ki határozottan, dacosan a szemébe nézve, mire felvonta az egyik szemöldökét. – Béke – bólintottam mosolyogva.

Felnevetett. – Ahogy akarod – vigyorgott rám ravaszul. – Ezek szerint, Miss Swan, hajlandó velem eltölteni a mai napját is? – ajánlotta fel a karját, amit én zavartan elfogadtam.

Edwardnak több se kellett; azonnal a karjaiba kapott, s mire feleszméltem, már az erdőben száguldott velem.

– Hová megyünk? – kérdeztem értetlenül.

– Majd meglátod – somolygott sejtelmesen. – De jobb lesz, ha most lehunyod a szemed! – Vetett rám egy pillantást, s láttam a tekintetében, hogy jobban teszem, ha engedelmeskedem. Így egy beleegyező sóhaj kíséretében kelletlenül becsuktam a szemeimet.

Fogalmam sincs, mennyi ideig futhatott velem; hűvös mellkasához bújva elvesztettem az időérzékem. Csodás illata eltompította az érzékeimet.

Abbamaradt a madarak békés csicsergése, mikor végül megálltunk, jelezve, hogy veszedelem közeleg.

– Kinyithatod a szemed, Kedvesem! – jelentette ki Edward halkan, a hangjában elégedettség csendült.

Hihetetlen gyorsasággal pattantak fel a pilláim, majd azonnal körbenéztem, hogy az oldalamat furdaló kíváncsiságomat kielégítsem. – Hol vagyunk? – kérdeztem hitetlenkedve.

Az erdő, mely körülvett, a zöld rengeteg árnyalatában pompázott. Az óriás jegenyefenyők haragoszöldje keveredett a magasba nyúló délceg platánok és juharfák élénkzöldjével. Törzsüket mohák, zuzmók és indás növények borították, felkúszva a lombkoronákig, mélyzöld színbe vonva kérgüket. Mindenhol buja növényzet: páfrányok, virágok; mint egy őserdő, csak éppen nem a trópusokon. A napfény csak helyenként tört át a faágak és a levelek között. Ahol mégis célt ért, ott élénkebb lett a színorgia, tovább fokozva a szemet kápráztató látványt.

Nem ismerem ezt a helyet – állapítottam meg magamban, próbálva gyatra emberi emlékezetemből előásni valami halvány emlékfoszlányt a kicsi tisztásról – ami előttünk pár méternyire terült el –, de nem jártam sikerrel. – A kontinenst biztos nem hagytuk el, de az államot?

– Az volt a vágyad, hogy vigyelek egyszer magammal vadászni. Hát – sandított rám komoly arccal –, most teljesült a kívánságod.

A levegő bennrekedt a tüdőmben egy pillanatra. Rémülten kapkodtam oxigén után, a szívem eszeveszett vágtába kezdett, miközben kikerekedett szemekkel bámultam Edwardra. Látszott az arcán, hogy nagyon koncentrál valamire.

Hirtelen felnevetett. A hangja messzire szállt a néma erdőben, visszhangot verve a fejemben.

Most megint kezdi az ugratásom, vagy komolyan gondolja?

– Mi az? – faggattam elcsukló hangon.

– Csak… csak… csak vicceltem, Bella! – kacagott hátravetett fejjel. – Nyugodj meg, egészen másért vagyunk itt. Nem vadászni hoztalak. De mindenesetre jó látni, hogy akad benned egészséges emberi félelem – mondta elégedetten, kaján mosollyal a képén.

Morcosan kifújtam a levegőt, igyekezve nem zokon venni az újabb kamaszos tréfálkozását.

– Most nagyon csendben kell lenned – susogta a fülemhez hajolva. Végigfutott a borzongás a gerincem mentén, ahogy megéreztem hűvös leheletét a bőrömön.

Edward besétált az apró rétet körülvevő óriási fák sűrűjébe, majd az egyik tövében a lábaimra állított. Kétoldalt megtámaszkodott az arcom mellett, mire én teljesen a fának préselődtem. Lassan felém hajolt, miközben arcán ott ült jellegzetes mosolya, aranyszín tekintetét az enyémbe fúrta, majd jeges ajkait finoman a számra nyomta.

Elfelejtettem levegőt venni, a szívem kitartóan igyekezett átszakítani a bordáimat, de mielőtt elvesztettem volna a józanságomat, próbára téve ingatag önfegyelmét, Edward megszakította a csókunkat.

– Most figyelj! – lehelte. – És ne mozogj, kérlek! – Fejével lassan a tisztás felé intett.

Követtem a tekintetét. A rét másik oldalán egy hatalmas barnamedve sétált ki a fák közül, óvatosan a környezetét kémlelve. Mozdulatlanul figyeltük a pompás példányt.

Nem sok esélyem lenne vele, de neki sem Edwarddal szemben. Tényleg meg akarja mutatni, hogyan szokott vadászni? – értetlenkedtem magamban, hiszen mikor rákérdeztem, borzasztó hevesen tiltakozott. – Valószínűleg meggondolta magát – adtam meg magamnak az egyetlen épkézláb magyarázatot, mikor megláttam a medve lábánál valami kis apró állatkát botladozni.

– Az… egy medvebocs? – tátogtam majdnem hang nélkül, erősen az apróságra fókuszálva.

– Igen. Az – súgta halkan, gyengéd mosollyal az arcomat fürkészve. – Mindjárt jön a többi is – duruzsolta.

Néztem a büszke anyaállatot, aki komótosan sétált a tisztás másik oldalán a védelmet jelentő sűrű növényzet mentén, figyelve minden lépésére, nehogy rálépjen a hátsó lábánál ugrándozó kicsire. Két másik apróság jelent meg mögötte; épp egymáson próbálgatták az erejüket. Egyik világosabb, másik sötétebb árnyalatú barna bundát viselt. A harmadik kicsi bocs pedig majdnem teljesen elveszett a mamája bundájának színében. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az édes medvecsaládot. A bocsok mintha összebeszéltek volna, játékos rohamot indítottak mamájuk ellen, mialatt Edward – a szemem sarkából láttam – az arcomat fürkészte.

Ellágyulva néztem, ahogy az anyaállat hatalmas mancsaival, hihetetlen gyengédséggel gurítja arrébb a támadást játszó csemetéit.

– Mikor vadászni voltunk Emmett-tel, akkor ő ezt a medvét szemelte ki magának – kezdte elfojtott hangon, mire ijedten rákaptam a tekintetem. – Már épp végezni akart vele, mikor észrevette, hogy vemhes – folytatta a medvecsalád felé fordulva, miközben én tágra nyitott szemekkel bámultam rá.

– Emmett megmentette a medvét? – rebegtem hitetlenkedve.

– Azonnal hívtuk Carlisle-t – nézett rám Edward lágy tekintettel, ajkai szegletében félmosolyával. – Szerencsére nem voltak halálosak a sérülései. Elkábítottuk, aztán Emmett idehozta. Viszonylag hamar felépült. Itt születtek a kicsik.

– Értem – suttogtam, miközben tekintetemet visszafordítottam az apróságok irányába.

Pár pillanat múlva a medvecsalád eltűnt a fák sűrűjében.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide – mondtam meghatottan. – Még sosem láttam vadon élő medvéket – néztem rá hálás tekintettel.

– Szívesen – mormolta. – Mindenképpen meg akartam mutatni – simított ki az arcomból egy kósza tincset.

Elállt a lélegzetem. Edward tökéletes arcával lassan közelített az enyém felé, ajkait finoman az enyémekhez érintette, lassú keringőre hívva őket.

A szívem vadul dübörögni kezdett, megpróbálva átszakítani a mellkasomat. Éreztem, hogy a vérem az arcomba tódul. Mint mindig, most is meggondolatlanul cselekedtem; a karjaim önálló életre keltek. Egyik kezemmel beletúrtam Edward hajába, mire Ő, megakadályozva, hogy el kelljen húzódnia tőlem, megragadta a csuklóimat, és gyengéden a hátam mögé szorította őket. Engedelmesen ernyesztettem el a kezeimet, mialatt átadtam magam a csodás kábulatnak, amit tökéletes Adoniszom karjaiban éltem át.